Egy keréken

LENT

2012-02-24T10:21:00.000+01:00

To give up something you appreciate. Something you find useful, but also keeps you from God, from others, from doing and using your time the best way possible.

Lent is a special time of the year when we are called to do so. To realize how small we are, how foolish sometimes. Blind and weak. Also to realize how mercyful God is. How boundless His love is.

My foolishness lies in the attachment to this material world. Though I, and everything I possess, is only dust and shall (re)turn into dust one day. Nothing. Nothing at all compared to Love.

Man is a giddy thing

2012-02-20T10:10:00.000+01:00

Man is really every kind of beast.
We are just so wonderful. So difficult to figure out sometimes. So interesting when getting to know each other.

I guess it really sounds like an annoying, overused cliché. And so what? It's still true.

Most of the time I'm amazed over the creativity and ingenuity of God. He must have had the greatest fun ever when creating us.

Just wanted to let you know that you too are awesome, and created as the best of all kinds. Remember this and keep in mind when it comes to the worst.

Becherovka 2.0

2012-02-16T20:02:00.000+01:00

Ma nagyon dühös voltam. Mindenre és mindenkire. És most azt helyett hogy a szakdolgozatomat pötyögném itt pötyögök a blogon hogy meg tudjak nyugodni mert annyira ideges vagyok hogy még a vesszoket és az ékezeteket is lehagyom pedig máskor azért elég igényes vagyok. De most nem mert csak annyit szeretnék hogy kiírjam magamból a bizonytalanság okozta feszultséget és kikuldjem a cybertérbe és reménykedjem hogy ezzel a terápiás módszerrel el tudom magamban intézni az ugyeket.

Szóval a mai nap megállapításai:
1. minden férfi gyáva
2. ha nem eszem reggelit nagyon mérges leszek és ok nélkul is dúlok-fúlok, kérlek ilyenkor keruljetek mert még ocsmány szavak is elhagyhatják a számat
3. ma volt az utolsó nap hogy nadrág alá harisnyát vettem mert UTÁLOM és nem vagyok hajlandó tobbet ezt a kombinációt viselni
4. mától szoknyában járok
5. nem csinált nekem senki ebédet
6. még mindig nem tudom hol leszek a kovetkezo hétvégén
7. senki nem gondoskodik rólam
8. megint gimnazistának éreztem magam
9. nagyon rossz felnott fejjel ujra gimnazistának érezni magam
10. nem vagyok elég rugalmas
11. a budos francba is!!!! igazán szeretnék már a diplomamunkával foglalkozni
12. nem tudok csak a jelenben élni, folyamatosan aggódom a jovo miatt
13. a szobatársam képes kinyitni az ablakot és szelloztetni amikor mindkettoknek vizes a haja.
14. az élet minden szar ellenére is szép.

No need for a scientist...

2012-02-01T00:24:00.001+01:00

http://www.youtube.com/watch?v=1oGdH5B_HEI&feature=relate

... to tell me I was mistaken in many ways. That I've been imagining a lot of things again. To realize I am just a poor human changin' constantly...
... to tell it's not easy at all.
... to tell that the only Being you could trust is not a human.

írásjelek tetszés szerint

2012-01-30T23:49:00.000+01:00

nem

kellek

neki

Becherovka

2012-01-30T23:29:00.000+01:00

We've been very "grrrr-uuuhhhh-aaaahh-ddduuuuuuh" today. Both of us. We just simply couldn't find our way to express, to capture, to connect, to be in harmony with ourselves. Struggling. Frustrated. Keen on getting over this fuss. Went to mass, and the situation seemed under control for a little while.
Then. While drinking our tea we stated:
- We should get drunk. Just a little. Would help.
- Let's get a bottle.
- Fine.
On the bus, on our way home I lost the track again. Couldn't focus. Could not tell anything. At least anything normal or different. (God gracious, how pathetic I am.)
Changed buses, get off at the supermarket. Stated I don't really have money now. Problem solved and now I have debt.
Then. We got home and had a sandwich. (With ham and cheese. I don't even remember the time I last had ham on my sandwich.) Finally, and the first time ever since we have them, took the tiny glasses and poured ourselves a drink.
- Cheers! To us.
We Drank.
Then. Laughed and made coffee.
Then. I don't even know how, even when I saw it with my own two eyes, there was coffee and tonic all over the kitchen.
We laughed.
- At least we had the adventure of it. This is how home alcoholism begins.
We laughed while cleaning up the mess.
But still felt pathetic.

Hope regained

2012-01-24T10:18:00.000+01:00

I figured out it is really hard to hope sometimes. Even when I think that's something essential to my Christian being. I do believe in God who works in mysterious ways. Who can't be seen as a human only in his wonderful works. I do believe faith and prayer are one of the most powerful arms we have. And I've been praying for a long long time. Praying for something I lost my hope in. How could have that happened I don't know. And of course it didn't work. My prayers seemed unheard, my mood went down the slope, my prayer life was empty. Although I set down each morning and each night my words were like a "tinkling cymbal". Than a wonderful soul, a friend of my cried out indignantly: "You don't even believe in it!"

God works in mysterious ways. And through this friend He gave me hope. To be not afraid of believing.

On the other hand, I can pray and plead as much as I can, if I'm asking for something that is not beneficial at all, I won't get it. If it is something not intended to me, and God knows best what is intended and what is needed in my life, I won't get it.

So, the only way out from this is to believe in God; in the mercyful, loving God who cares about all his creations, but most of all about men. He knows best. Believe, my soul, for God is your only hope.

A legnagyobb kitolás

2011-12-25T08:55:00.000+01:00

Ha karácsonyra bedagad a bölcsességfogad és csak a pépes állagú ételek mennek le fájdalom nélkül.

P.S. Ezt fokozhatja még a láz, köhögés, nátha.
P.S.2. Még ezt is lehet fokozni... :(

Karácsonyi akció

2011-12-23T13:55:00.000+01:00

Mint minden évben, most is óriási ponty - mint minden évben idén is Fredi - úszkál kishúgom kicsi müanyagkádjában várva az esti fejbekólintást, amiröl ö már tudja, hogy jön, csak azt nem hogy mikor. Mi másért is ugorhatott volna ki a óriásponyt a kicsi kádból? Mert biza kiugrott nagy csobbanással, amit a konyháig lehetett hallani. Még szerencse, hogy a kicsi kád a nagyobbacska kádban volt, mondhatni kisebbecske benti medencében.

Húgom életmentö akcióba kezdett és locsolta a zuhanyrózsából hideg vízzel a némán tátogó állatot. Én meg nagy hösiesen lehúztam a csíkos melegzoknim és bemásztam a nagyobbacska kádba, gondolván majd jól megfogom a farkánál és visszalódítom a kicsi kádba. Hát nem, nem fogtam meg jól mert kicsúszott a kezemböl a nyálkás, pikkelyes holnapi vacsora és húgom életmentö akciójának köszönhetöen még ficánkolt is a csupa-izom hidegvérü. A bátyám meg nem alszik, de nem jön le mert ha igen, takaríthatjuk utána a tegnap esti vacsorát. Tanácstalanul álltunk pár pillanatig, folyamatosan lapátot emlegetve. Aztán felgyulladt a kis villanykörte míg lábam megfagyott a halas, hideg vízben, és szalajtottam a másik húgom a hólapátért. (Még szerencse, hogy tegnap hullott a hó és elökerült a lapát a pincéböl.) Alátettem a lapátot, Zuszsu feltuszkolta rá Fredit, de nem bírtam megemelni, és mikor igen akkor meg lecsúszott. Ekkor szaladt ki húgom száján az állatkínzás szó... Újabb próbálkozásunk eredménye -tartom a lapátot, Zsuzsu rácsúsztatja Fredit, majd hárman fogva a lapátot - az lett, hogy Fredi visszakerült a kicsi kádba és tátoghat még némán pár órát, én meg fagyott halas lábbal, taknyom törölgetve próbáltam kimászni a nagy kádból nagy nevetések közepette.

Így születnek a karácsonyi sztorik.

Dagadék

2011-12-23T13:23:00.001+01:00

Igen, én vagyok a dagadék. De nem, nem úgy... Most a változatosság kedvéért az arcom, pontosabban az állkapcsom jobb oldala nagyobb mint kéne. Idötlen idök óta nö ott a harmadik bölcsességfogam. Az elözö kettövel nem volt semmi gond, ez meg most itt csinálja a cirkuszt: fáj, az ínyem érzékeny, felhólyagzott belülröl és megdagadt kívülröl. Milyen jó, hogy az ünnepek elött, és péntek délután van, egy fogorvos nélküli kis faluban.

Emellett meg még természetesen, szinte mint minden hosszabb (2napnál több) otthoni tartózkodásom alkalmával beteg is vagyok. Göthös lettem 2 nap alatt, folyik az orrom és tüsszögök. Lázam még nincs, de így is naphosszat alszom. Ennyit a csokis kalács sütéséröl, meg a körtés batyuról, mézeskalács díszítésre nem is merek gondolni.

Lehethogy tényleg anyukámnak van igaza, miszerint: "megint nem aludtad ki magad soha, és most gyün ki rajtad minden nyavalya, meg stressz."

Lehethogy tényleg van ebben valami. Most megengedhetem a sokáig alvást, a nyugodt alvást mindenféle más lakók nélkül, a finom reggeliket fahéjas kaláccsal meg vajas kiflivel. Most megengedhetem a délutáni filmézést a húgokkal, a naphosszati olvasást és mégis. Mégis a legnyugodtabb idöszakában az évnek, a finomságok napjaiban, az áldott idöben leszek beteg és tüsszögök bele a gyertyák fényes csendességébe, és alszom át az együttlevések pillanatait.

Danced with Matt!

2011-10-18T23:41:00.000+02:00

És végre történt egy kis csoda, ami rákényszerít hogy a spanyol házi helyett most ezt a posztot írom.
Közösségi élményben volt részem. Spontán. Nem tervezve. Nagy örömmel.
Önfeledten meg nagy-nagy izgalommal táncoltam ma Pozsony föterén egy Matt nevezetü sráccal meg másik 300 emberrel. Zene nélkül. Annyira nagyon jó volt felszabadulni, csak a jókedvért csinálni! Nem törödni azzal, hogy elkések kicsit a találkozóról, és még órákkal utána is vigyorgok és nagyon lelkes vagyok.
Badarságnak tünhet a dolog, semmiségnek. De jó volt látni, hogy több száz fiatal összejön a móka kedvéért. (Meg persze hogy rajta legyunk a videón.) És én ezért a felemelö érzésért nagyon hálás vagyok.

Vasárnap

2011-09-12T00:13:00.001+02:00

Délelötti séta és misekeresés: vasárnapi hangulat
Az ebéd elkészítése Helkával: biztonság
Tonhalas-tojásos-bazsalikomos cukkini hagymás krumplival: fenséges ebéd
Délutáni szundi: vigasság a lakótársaknak, hogy megint volt miért cikizni
Meglepetésekkel teli csokis puding titkos hozzávalóval: elégedettség és közös falánkodás a lakókkal
Készülés a konferenciára míg a többiek is dolgoznak: kínlódás és lufi a pocakban a sok üléstöl
Elmaradt strandolás: nyüglödés, többiek idegesítése
20 perces futás Juroval: agytisztulás, pocakbeli lufi leeresztése, agyonizzadás, endorfinörület
Együttrezdülés Hózival: tökéletes befejezése a napnak.

2011-09-11T21:54:00.000+02:00

"You should know that your just a temporary fix, this isn't our routine with you, it don' mean that much to me, just a filler in the space that happens to be free." - Adele

Az átmeneti. A nem igazi. A nem sokat jelentö. A töltelék.
A bármikor lecserélhetö. A bármikor lepattintható. A megszégyeníthetö. A nem fontos. A nem létezö.

Pozitívban: Az állandó. Az igazi. A sokat jelentö. A lényeg.
A pótolhatatlan. Az elküldhetetlen. Az felmagasztalt. A mindennél fontosabb. A létezö.

Tojas

2011-09-07T02:10:00.000+02:00

Hajnali kettokor Adele-t hallgatva írok. Ekezetek nelkul mert szerintem megint kezd megorulni a gep. Ujra kene installalni. Nem artana talan magamat is.

Uj lehetosegek vegtelen halmazat latom magam elott es nagyon aprocskanak erzem magam. Valahogy ugy erzem segitsegre van szuksegem, csak epp azt nem tudom miben. Senki nem fogja kibogozni az eletem helyettem, se nem donti el az eldontendoket. Azt hiszem ezt nevezik eletvaltasnak. Amikor egy tervezett iranytol elterunk es uj lehetosegeket, iranyokat fedezunk fel. Raadasul nemhogy csak felfedezzuk hanem el is indulunk utanuk. Most valahol ott tartok, hogy el kene donteni hogy elindulok vagy meg varatok magamra. Bele akarok-e vagni vagy ragaszkodom az eltervezetthez. Vagyok-e eleg meresz, tehetseges es eros, hogy megalljam a helyem a kitaposatlan osvenyen. Akarom-e azt egyaltalan.

Regi dolgokat elengedni, ujakat befogani egyaltalan nem egyszeru. Tojasnak erzem magam. Csak akkor vagyok eheto, ha feltornek. Ahhoz pedig tores szuksegeltetik. Roppanas. Reccsenes. Fajdalom. (Bar nem hiszem hogy a tojas erez barmit is mikor feltorik.) De tojas nelkul semmit se er a szalonna. Vagy a piskota.

Paralen Home

2011-08-20T22:33:00.001+02:00

Költözési lázban égek már napok óta, vagyis egész pontosan hétfö este volt a diagnózis megállapításának ideje. Akkor írtuk alá a szerzödést és futottuk a jövendö lakótársakkal az elsö kört a kék-sárga cégérü lakberendezési nagykerben. Azóta azzal telt a hetem, hogy nagy fokozaton kattogott az agyam mit hogyan tudunk majd elszállítani, mit viszek és mi az ami marad. Merthogy most már az van, hogy úgy igazán elköltözöm.

"Igazán", mert most elöször jönnek velem a könyveim is. És nem csak az iskolai tankönyvek meg a szótárak, hanem a szépirodalom is. Meg a komód. Az elsö igazán saját bútordarabom a piros székkel egyetemben.Meg egy igazi ágyat. Nem fotöj, se nem szétnyitható-fújható izé, meg nem tábori, hanem majdnem ugyanolyan mint amiben már 16 éve alszom otthon. Na jó, azért még folyamatban van a dolog, mert ma még itthon alszom, kicsi falumban a kicsi házikónkban a kicsi szobácskámban, mert a lakás még üres és egyenlöre katasztrófa súlytotta terület, de a cuccaim nagy része már ott áll dobozokban, zsákokban a lakásban.

Nagy dolog ez? Tizedik éve költözöm és talán nem érzem a súlyát a dolognak? Vagy talán túlságosan is? Azt remélem, hogy végre nem kell hazahordanom a mosást. És nem kell a szobában keresztül-kasul húzódó szárítóköteleket kerülgetnem (pedig én alacsony vagyok!) Hogy nem kell sakkoznom a ruhákkal meg a cipökkel, hanem csak beállok a szekrény elé és azt veszem fel amihez éppen hangulatom van. Hogy nem kell négyszer végigmennem a hosszú koleszos folyosón egy lecsó elkészítésekor. Hogy süthetünk is; rendesen, sütit meg tepsis husit. Hogy nem kell ismerösökhöz bekéredzkedni egy éjszakára, és egész nap hordozni magammal a váltás ruhát. Hogy reggelente egy rendes konyhaasztalnál ihatom meg a kávém és nem kell a számítógépet tologatnom meg a jegyzeteket mentenem egy esetleges baleset miatt. Hogy nem kell minden nap legalább kétszer a 31/39-es buszokon préselödnöm. És még sorolhatnám.
De föleg azt várom, hogy nagy és maradandó változásokat hoz/okoz.

Betegség - gyengeség?

2011-08-10T17:34:00.000+02:00

Na vajon ki szeret betegnek lenni?
Nincs benne semmi jó azon kívül, hogy ágyba kapom a teát, azt is csak az elsö két napban.
Nagyon nehezemre esik bevallanom, még magamnak is, hogy beteg vagyok. Ez van. És a beteg ember az nem jár munkába. Sem bulizni. Se nem utazgat. Hanem otthon ül / fekszik és gyógyul.
Valószínüleg azért, mert a betegséget egyben a gyengeség jelének is tartom.
És ki szereti, ha mások látják gyengeségeit?
Szégyenérzet ide vagy oda, elöször meg kell gyógyulnom. Mégse mehetek gyerekek közé köhögéssel.

Egy alapvetö elv megkérdöjelezödése

2011-08-08T13:31:00.000+02:00

Minden eddigi munkám, csoportfoglalkozásom, színjátszásom ideje alatt - még ha nem is én voltam a vezetö - ragaszkodtam/-unk ahhoz az elvhez, hogy "gyereket el nem küldünk". Vagyis olyan gyerköcöt, aki önszántából érdeklödik a csoporttevékenység iránt, és igyekszik együttmüködni, azt nem küldjük el. A múlt héten eljött az a pont is amikor ki kellett volna mondanom a srácra a végzetes szavakat és elküldeni, mert egyszerüen minden megszólalásával a csoportot rövidítette, csekély jelét mutatta az akarásnak, söt volt néhány elég szaftos és oda-nem-illö megnyilvánulása is. És mindennek a csoport látta kárát. És igen ki kellett volna mondanom, meg kellett volna kérnem, hogy menjen ki a teremböl, vagy üljön le és fogja be a száját. És nem ment. Nem mertem kiállítani a körböl. Gyáva voltam.

U.i.: Egy mentálisan sérült srácról van szó, akinél elég nehéz eldönteni honnan is fakad az önfegyelem hiánya.

6 jótanács hogyan betegedjünk bele a munkába

2011-08-08T13:07:00.002+02:00

1. Indulj neki eleve fáradtan és kimerülten. (Legjobb ha elözö héten sokat utazol, börig ázol egy városnézésen, aztán börig ázol lakáskeresés közben is, és persze ne aludj túl sokat. Az is jót tesz, ha kicsit parázol az új munkahely miatt.)

2. Dolgozz szociális esetekkel, és mentálisan sérült gyerekekkel. Segít, ha mély empátiát érzel.

3. Alaposan készülj fel a foglalkozásokra. Tutira bejön, ha másra nem is marad idöd csak az alapvetö higéniai igények kielégítésére és evésre. Ezen kívül mindent idöt fordíts agyalásra, söt! Lehetöleg evés közben is csak a gyerekek járjanak a fejedben.

4. Amikor dolgozol csak a munkával foglalkozz! Koncentrálj és minden mozdulatot rögzíts!

5. Alapvetö és elengedhetetlen feltétele a kiadós betegségnek az ALVÁSHIÁNY. Kelj korán a vonatra, és feküdj le késön az elökészületek miatt.

6. A 40-fokos lázhoz hozzásegít ha a munkán kívül még elég sok más is történik az életedben - pl. lakáskeresés - találás - egyezkedés, osztálytalálkozó szervezése, kavarodások a magánszférában, állandó részmunkaidös állás keresése, depresszióra hajlamosság, vagy ami éppen akad.

6 nagyon egyszerü dolog és tuti a lázas torokfájás, hogy aztán a következö héten ne tudj munkába menni egyáltalán :)

Az 1. munkanap és a Depeche Mode

2011-08-01T22:13:00.000+02:00

Ma volt az elsö munkanapom hosszú idö után. Az ógyallai krízisközpontban lakó gyerekekkel foglalkoztunk egész délelött kedves kolléganöm, Timi társaságában. És kellemesen meglepett a dolog. Mármint nem a Timivel való közös munka (mert azt már a Felszállópálya óta tudtam, hogy jó lesz), hanem a gyerekek.
Krízisközpont alatt ne tessék problémás gyerekeket elképzelni, vagy fiatalkorú bünözöket, hanem egyszerüen olyan kicsiket és nagyokat, akikröl a szülök nem tudnak gondoskodni, föleg azért mert nincs állandó lakhelyük. Így ebben a központban a gyerekek csak átmenetileg tartózkodnak, addig amíg el nem döl, hogy hazamehetnek a szülökhöz vagy gyerekotthonba nem kerülnek.
Ma csak ismerkedtünk velük. Kicsit oda voltam meg vissza mit tesz majd velünk 15 mindenféle háttérrel rendelkezö gyerköc. Már láttam magamat ahogy véres cafatokban kullogok hazafele a háromórás foglalkozás után. De nem. Igaz, három óra után, meg nagyon elsö benyomások után nem mondhatom el hogy ismerem öket. Viszont a három óra alatt megerösödött bennem az emberi és ösi pedagógiai elv / ösztön / ideál (nem is tudom minek nevezzem ezt), hogy minden gyerek értelmes, értékes, odafigyelést és szeretetet érdemlö teremtés, mégha milyen undokul is viselkedik. Söt, arról is megbizonyosodtam, hogy ha örömmel, nyitottsággal, a másik szabadságát szorgalmazó önfegyelemmel és odaadással fordulunk a másik felé csodás együttmüködések születhetnek gyerek és csoportvezetö, de csoportvezetö-társak között is. Föleg úgy, hogy mindezt egy utcán elmondott közös imával kezdtük.

Nem gondoltam, hogy készen állok az ilyen dolgokra, meg hogy most már komoly munkába járó ember leszek aki minden reggel negyed 6-kor (!!!) kel és nyomja a napi 8 órát (ami nálam utazással, ebéddel együtt 11). De van amikor a helyzet rákényszerít és egyszercsak készen leszel, pl. az ilyenekre is.
Szóval ma készen lettem a munkába járásra, azt hiszem. Meg arra is, hogy több mint két év után újra meghallgassam a Depeche Mode Touring The Angel albumát. Keserüség, szívfájdalom és megbánás nélkül.
Mindent egybevetve ez egy kellemesen dögfárasztó nap volt. Befejezés- és altatóképpen tessék az egyik nagy kedvenc, újrafelfedezett Depeche-dal: Home. (Ráadásul abból a koncertsorozatból amin én is voltam, csak épp Pozsonyban.)

A fájdalom megerösít

2011-07-30T19:01:00.002+02:00

Havonta egyszer nönek lenni fáj.
Legalábbis nekem.
Hidegverejtékes örület, elviselhetetlen csikarás, hányinger, étvágytalanság, szédülés, szélsöséges ingerültség, dekoncentráltság és még inkább idegesítö gyengeség. Havonta egyszer kizökken az élet. Nem segít a tabletta, a kamillatea, sem a forrózuhany, a meleg borogatás, a összegömbölyödés, a járkálás, a lépcsözés, de még az óbégatás, a diétás keksz és a keserücsoki sem. Mindent bevetettem. Olvastam, próbáltam posztot írni, kisétáltam a kertbe, rövidfilmeket néztem elterelési hadmüvelet gyanánt, de semmi.

Megszüntetni nem tudtam, de legalább felajánlottam, és ez könnyített rajtam. Végülis, ami nem öl meg, az ugyan eszeveszettül fáj, de megerösít. És nem csak ebben az esetben.
A szomorúság is kezd kedves és könnyebben élhetö lenni. A gondolat is csak erösödik bennem, hogy minden fájdalom ellenére, de nönek lenni igenis jó.

A lakáskeresés bája

2011-07-30T14:47:00.000+02:00

Kilencedik éve vagyok / leszek soklaki. És most elöször én választhatom ki milyen lakásban szeretnék lakni és kivel. Nagyon izgalmas. Eddig valahogy mindig megoldódtak a lakhatási problémák és igazából úgy belecsöppentem a lakóközösségbe és -fészekbe.
Az elmúlt kilenc évben laktam középsulis koleszon 3 másik lánnyal, egyszobás albérletben Anikóval, akit a beköltözés napjáig nem is ismertem, majd az ö növérével is, aki csak ideiglenesen költözött hozzánk pár hónapra és maradt egy egész évre. Aztán volt még egy 5-ös felállás, amikoris elöször laktam fiúkkal és megfogadtam, hogy soha többet. Az egyetemi évek alatt csak koleszon laktam, és csak lányokkal. Ácsi! Ez így nem is igaz. Merthogy elmentem Pestre részképödni az ELTÉ-re, és egy szemesztert bizony megint egy lakásban húztam le, fiúkkal-lányokkal vegyesen, és mindig növekvö létszámmal. És hát aztán laktam még egy amerikai koleszon is. Volt ugyan szobatársam, meg lány is volt az illetö, de olyan ritkán találkoztunk, hogy szinte azt is mondhatnám hogy egyedül laktam.
Mindezek után most elöször keresek igazán lakást, bújom az internetet és telefonálgatok egyfolytában, meg járom Pozsonyt esöben, szélben, fagyban. Most elöször kapott el az ágyvásárlási dilemma, az asztalkeresés és a minél-praktikusabb-tárolóhelyek-kialakítása nevü logikai játék.
Ezen felül meg még az is izgalmassá és érdekessé teszi ezt az egész folyamatot, hogy 5-en fogunk együtt laki, abból pedig bizony ketten fiúk.
Bájossá pedig az teszi, hogy már elképzeltem milyen függönyt szeretnék, már kiválasztottam a képeket a falra, és az is eldölt hogy lesz egy minden-kívánságot-teljesítö aranyhalacskánk, Olga.

Szavak, amiket nem mondok ki

2011-07-24T20:25:00.005+02:00

A TANDEM szervezte idei Felszállópálya egyik holdköszöntöjén hangzott el ez a dal és tevödöttek fel a kérdések. Mi az amit nem mondunk ki? Mire nincs szavunk? Miért nem és miért nincs?
Legelsöre perszehogy az Sz-betüs szeretetszó villant fel az agyacskámban vészjóslóan, de rá kellett jönnöm, hogy az csak egy a sok közül. Nagyon sok mindenre nincs szavam. Ha pedig van is, gyáva vagyok azokat kimondani. Nincsenek bennem például szeretetszavak. Nem tudom hangosan kimondani ha bánatos vagyok. Sem azt ha igazán haragos. (Nem ideges, vagy ingerült.) Nem tudom azt se szavakba önteni, ha kutyául érzem magam. Helyettük csak csüggedek, durcizok, elvonulok, megírok.
Néha persze teljesen felesleges szavakat keresni, vagy kimondani. Elrontják a csendes megértés varázsát. De úgy érzem, az utóbbi idöben elkerülnek azok az emberek akikkel szavak nélkül is érthetö az élet, és halad elöre a világ . Ezért talán most rendet kell tenni a szavak közt amiket nem mondok ki.

Kemény kemény

2011-07-20T11:12:00.000+02:00

Nem szoktam könyvet visszatenni a helyére mielött végig nem olvastam volna. Általában amit elkezdek azt be is fejezem, még ha nagy szenvedések árán is. Az egyedüli könyv ami eddig félbemaradt az a Da Vinci-kód volt, de azt nem is bánom különösebben. Ma viszont azt hiszem elértem irodalmi életem második ilyen könyvéhez Kemény Zsigmond regényének formájában. Az Özvegy és leánya 129. oldalán eljutottam arra a gondolatra, hogy talán nem olvasom végig ezt a regényt másodszorra sem. Merthogy ez már a második nekifutásom. Gyorsabb tempóban és nagyobb mennyiségben kaptam és szereztem be a teleírt kemény és puhakötésü jószágokat mintsemhogy mindegyiket el is tudjam olvasni így most lassan haladok eme célom felé.De úgy látszik minden igyekezetem ellenére sem fog ez sikerülni a menet közben kiderülö összeférhetetlenségek miatt. Egyszerüen képtelen vagyok 10 oldalnál többet elolvasni belöle együltömben, untat az archaikus kifejezések és tekervényes mondatok szövevényessége, söt! még talán irritál is. És most egyáltalán nem tudok azonosulni a történelmiségével és nem értékelem, hogy a II. Rákóczi Ferenc idején viselt ruhákat és szokásokat milyen pontossággal ecseteli. Van ez így? Hogy klasszikusnak számítót nem tudunk értékelni?

Tanulni mindig fáj?

2011-07-19T12:46:00.000+02:00

Ehatároztam, hogy most, a nyári szünetben naponta legalább fél órát fogom nyüstölni a húgom gitárját és szerzek végre némi alaptudást és készséget gitáronjátszási-kompetenciámhoz. Meg is volt a mai elsö lecke, ami egy egész órásra sikeredett és meg is van a fájdalmas eredménye. Gitáron játszani tanulni fáj. Elzsibbadtak az ujjbegyeim és még most is érzem a húrok nyomát ahogy a billentyükön pötyögök.Söt! Az óra vége felé már mérges és ideges is voltam, hogy mi a büdösfrancért nem tudom megjegyezni hogy 7-0-0-7 7-0-8-0?
Húgom nagy bölcsen megjegyezte, hogy ez már csak így szokott lenni és hogy majd idövel ez azért elmúlik. A gyakorlás a lényeg.
Én meg feltettem magamban a kérdést, hogy miért jár fájdalommal a fejlödés?

Egres

2011-07-05T12:05:00.000+02:00

Egresszedés - másodfokú szúrási sérülések.
Krisztus töviskoronájához képest csak kedves érintések.

A munkakeresés bája

2011-05-29T23:35:00.000+02:00

Ez az amit szeretnék megtalálni mert egyenlöre nem hiszem hogy van neki.

Hosszú órákat töltöttem a gép elött életrajzokat eszkábálva motivációs leveleket irogatva kávét szürcsölve és állásajánlatokat böngészve. Nomrális-é az hogy a 13 ajánlatból eddig csak háromra kaptam választ? Na jó biztosan eltúlzom mert sok ajánlatra csak a múlt szerdán küldtem el a levelem de van még pár amire már lassan két hete. Olyan érzésem van hogy némelyikük meg se kapta a küldeményemet. Ráadásul egyáltalán nem vagyok türelmes. És nem vagyok az a fajta sem aki mindenhová magával hordja a mobilját bárhová mozdul a házban. Így van hogy órákig meg se hallanám ha esetleg csörögne is az a fránya pillangós szerkenytü amikor épp a hagymát gyomlálom vagy a perjét szedem a kertben. A hétvégéket meg egyenesen kezdem utálni mert akkor tuti hogy senki nem jelentkezik. Kezdek lassan elszontyolodni is mert nagyon kellene a pénz a jövö szemeszteri albérletre de most föleg egy új szandálra.

És mindeközben egzisztenciális kérdések merülnek fel nyárhoz szokott fejecskémben. Mint például az hogy hülyének néznének-e ha kétszer küldöm el ugyanoda az életrajzom? Ha az életrajzom szerint és amúgy is de tényleg megfelelek a kiírt követelményeknek akkor mivégre nem hívnak egyáltalán fel? Miért mondják egy állásinterjú végén hogy majd értesítjük amikor nem is? Ugye bunkóság lett volna megjegyeznem a nönek hogy ne fárassza magát és mondja meg egyenesen hogy nem vesznek fel? De ugye nem vagyok haszontalan kis görcs? És vajon mért nem tölt el fergeteges nagy jóérzéssel ha kitakarítom a házat és ebédet fözök meg elmosogatok pedig ezek is igencsak hasznos feladatok egy háztartásban? Mért gondolom sokszor egy állásajánlatot böngészve hogy én arra biztos nem vagyok képes? Hát nem hülyeség magamat lebeszélni a saját képességeimröl? Örület.

Núúú joork konkrit dzsangl ver drímsz ar mejd ov

2011-05-28T09:56:00.001+02:00

You all know very well this song, and me too. I've been trapped in it and was listening it for a long time continuously. I was dreaming about to get to New York and was expecting those "streets to make me feel brand new and those lights to inspire me." I was totally hard-headed when it came to the Big Apple and I would do anything to get there at least for the weekend. I've been to the States for too long not to see this legen...wait for it...dary city. Than it happened.My parents decided to help me out financially as a big pre-birthday present and before I flew home I went up there to look around.

Well... I don't know what to think about New York. I was so excited and when I got there I realized it's just an other big city. I'm still trying to figure out what is it there that makes me awe... and it's hard. Maybe it's just because I stayed too short or that I couldn't wait to come home. Try to figure out yourselves.
P.S. click on the pics to make them bigger :)

Last week @ Ave starts now

2011-04-30T05:33:00.000+02:00

I went almost absolutely "unintentionally" to the praise&worship adoration in the oratory tonight. I hate to say this but it struck me there really hard that my last week at Ave just started. I was waiting for this the entire year, through all the sufferings from homesickness and loneliness the thought of going home made me finish this year. And now, when only three more finals and a week separates me from the trip to New York City and than home from the JFK I need to realize that I will not be part of the AMU family next year, and not only next year but never again. (Well, I know I shouldn't say 'never', but as it is so far...God only knows.) And I guess I will miss you guys. I will do miss the safety of this institution and all the wonderful people I met, and the education system and all the support for my studies. I don't think I'll miss the cafeteria food and being in the middle-of-nowhere, but still... I felt really sad. And I thought of saying goodbyes and stuff and it made me even more sad. So I decided I will not say goodbye and I'm hoping it will make things easier.

Seems like...

2011-04-29T04:31:00.000+02:00

Seems like everyone else have what I want for myself.
Seems like I always wish to be somewhere else.
Seems like I always wish to be with someone else.
Seems like I always wish to be in a different time than I am in.
Seems like I always complicate anything and everything a bit too much.
Seems like I hopelessly hope that someone will find me without me searching for him.
Seems like I'm afraid more than I'm confident and safe.
Seems like I'm never satisfied.
Seems like a don't know what do I want.
And that's the biggest problem of all.

Sporthírek

2011-04-29T03:47:00.002+02:00

Elsöprö sikerrel zárta a szezont az Ave Maria Egyetem (FL, USA) nöi evezös csapata. A kemény munka meghozta gyümölcsét és az újoncok, mindenki meglepetésére eredményesek voltak ebben az évben.

A kezdeti nehézségek ellenére - felszerelés hiánya, edzö hiánya, csapattagok hiánya - kiváló csapattá kovácsolódtak az egyetem elsö evezösei. A többségében elsöéves hallgatók lelkesedéssel, aggodalommal és néha undorral vágtak neki a hajnali edzéseknek szeptemberben Jen Mavretich segédedzö irányítása alatt. Sokszor fuldokolva és öklendezve fejeztek be egy-egy hajnali futást, de a kemény mag minden fájdalom és korai kelés ellenére kitartott október közepéig, amikor az új edzö, Laura Petnuch vette át az írányítást. Az új edzö érkezésével megjött a felszerelés is, és októbertöl a lányok már nem csak futottak hanem evezögépeken is igyekezték elsajátítani az evezés tökéletes technikáját, míg a 28 láb hosszú, 8 személyes hajó a raktárépületben pihent. Gyakorlóvíz hiányában, és a vezetöség heves tiltakozásának engedve, hogy a kanálisban nem evezhetnek, a lányok kénytelenek voltak lemondani az öszi versenyekröl és szárazföldi edzésekkel készültek a tavaszi szezonra.
Karácsony után bár csökkent létszámmal, de újult erövel végre vízen edzett a csapat minden hétfön, szerdán és pénteken. Kedden és csütörtökön pedig a konditeremben töltötték a -végre-délutáni edzéseket. Februártól minden délután, néha szombat délelött is látni lehetett a bátor és merész lányokat az egyetem melletti kanálison, aligátorok, teknösök és gémek társaságában.
Az elsö megmérettetés március 19-én érkezett el. Az evezösök hajnali 2-kor Orlandóba indultak, hogy részt vegyenek a Rollins College által szervezett regattán. Az eredeti három csapat helyett végül csak egy lett vetélytársa a keresztények "legénységének". Az dél-floridai újoncok 8-asban és 4-esben is rajthoz álltak a már majdnem 100 éve müködö Rollins evezösei ellen. A gyönyörü táj, a tökéletesen nyugodt víz, szélcsend, kellemesen meleg 25°C körüli hömérséklet kedvezöen hatott az igencsak ideges és tapasztalatlan hölgyekre. Bár a novic 8-as 2000m-en, Anna Maria Mercurio, Caroline Galuzzi, Jessica Dallett, Julianna Gaalova, Vanessa Torres, Molly Leach, Karina Valdemarra, Michele Sanchez, Liz Cain felállásban 12 másodperccel a Rollins után érkezett a célba a novic 4-es meglepö gyözelmet aratott.
A Mercurio, Galuzzi, Torres, Dallett és Gaalova négyes alighogy kiszállt és partra tette a nyolcas hajót máris vízre kelt a négyessel az újabb versenyhez 2000m-en. Bár az elözö futamban alulmaradtak és kimerültek a lányok, az adrenalin, a frusztráltság, és a közös imák kifizetödtek. A csetlö-botló start után máris átvették a vezetést, és bár 1000m-nél úgy tünt a dupla-rák kizökkenti a keresztények hajóját a ritmusból, a lányoknak sikerült 7 másodperces elönnyel érkezni a célvonalhoz.
A következö hétvégére tervezett barátságos versenyzés ellenfél hiányában elmaradt. Így az evezös négyes megtarthatta a "veretlen" címet ebben az évadban.
Bár több hivatalos versenyen nem vett részt az Ave Maria evezöscsapata, a lányok kitartóan folytatták az edzést március végéig míg meg nem jelentek a vízi viperák a kanálisban. Az egyetem vezetösége aggodalmának hangot adva megtiltotta a vízi edzéseket, viszont más alternatívát nem kínált a csapatnak. Így újra az evezögépekre kényszerültek a lelkes csapattagok. Lelkesedésüket és kitartásukat bizonyítandó mindenki javított a személyes idején 2000m-en. Julianna is, bár javított személyes idején 22másodpercet, a csapaton belüli 4. helyröl visszacsúszott a hatodikra a két új tagnak, Molly Leachnek és Keagan Kappsnek köszönhetöen. Ez is annak bizonyítéka, hogy a csapat még mindig fejlödöben és alakulóban van.
Az évvégi sportgálán a csapat több tagja is elismerésben részesült. Sophie Anna Pakaluk a Elnök díját kapta kitünö tanulmányi és sportteljesítményéért. Vanessa Torrest kiemelte a egyetem vezetösége, mint jeles képviselöjét az egyetem szellemiségének. Anna Maria Mercurio az Edzö díját kapta, Sophie Anna Pakaluk "Leadership" elismerésben részesült, és az évad és a csapat Legértékesebb Játékosának Jessica Dallettet és Julianna Gaalova-t választották meg.

Az Ave Maria Egyetem nöi evezös csapata kitünö eredménnyel és továbbtartó lelkesedéssel zárta a 2010-2011-es évadot. A csapat jövöre remélhetöleg mint államilag jegyzett csapat vehet részt több versenyen. Bár az edzö, Laura Petnuch férjes asszonyként, Josephine Vowels diplomás biológusként, Julianna Gaalova pedig munkanélküliként távozik a csapattól az ittmaradó Gyrene-ok, elmondásuk szerint, készen állnak szembenézni a következö évad kihívásaival.

Junk

2011-04-10T05:12:00.000+02:00

I ate soooo much junk these last couple days that's insane. I know I shouldn't and I know it's not good for me. I still do it. Why on earth am I not satisfied with bananas or apples or carrots or anything healthier than the chex mix or trubičky or cheetos? Why?
It's not because I'm stupid because I'm not stupid. At least not in the traditional sense, that I'm getting good grades and I'm fairly intelligent and curious about the world. Well, I'm definitely not a straight A and not a smartass. Is there an other sense of stupidity then? Well, I guess so. I don't have any other way to explain how I have eaten a bag of cheetos, a half bag of onion-flavored chexmix, some trubičky, ice cream, peanut butter block with chocolate, and a rice pudding this week. And I've been working out only three times.
Where am I heading with all this, seemingly useless bitching about junk food and eating too much and getting obsessive with my weight again? Exactly there. To get you annoyed with it. Because it might not be junk food or the extra pounds you are gaining that upsets or obsesses you, there might be something else that you are complaining about like for ever, from the beginnings of the times and still not getting anywhere. And I'm just gonna tell you from my personal experience, and repeat it to myself until I learn the lesson, that it does not lead anywhere because it has no end, no meaning, no purpose. It just takes your energy, it makes you feel miserable, and draws your attention to a small little thing that is only a small speck of dust in the whole picture.
My weight defines me only if I let it to do so. And you can substitute any worries instead of "weight". And stop eating junk food!!!

Névváltoztatásról

2011-04-09T16:02:00.000+02:00

Muszáj volt.

Nagyon szerettem a Talicska nevet. Hózi barátom egyik vicces szójátékából született még valamikor a gimiben. Örültem neki, találó volt. A blog mint egy talicska, amibe belepakolhatsz egy csomó mindent és könnyebben cipelheted egyik helyröl a másikra. És hát mivel elég sokat utaztam az elmúlt majdnem 2 évben és sok mindenen mentem keresztül, ez igencsak helyénvalónak tünt. A Talicska tovább is marad, csak nem a címben és kicsit más értelemben. A név ugyanis már foglalt volt (Balázs és Boró, egy 6 éves kissrác és 3 éves húgának nagy eseményeit örökíti meg az anyuka, Ajtócska a talicskablogon. Nagyon aranyosak amúgy.) Szóval az elsö dolog amire a talicskából asszociáltam, az a tény volt hogy a talicskának csak egy kereke van. Általában 2 kéz kell hozzá hogy egyensúlyban tarstd és jó esetben van 2 kis lábacskája amire letámaszthatod. (Csak úgy mint egy ember, hehe.) Azt hiszem a hely és névváltoztatással egy válaszvonalhoz is értem (meg a blog is) és kicsit változik a fókusza a sok cuccnak amit majd az új Talicskába belepakolok.

Legyen az egyensúly a kulcsszó. Nem csak cipelni, nem csak könnyíteni, hanem egyensúlyban is tartani és elörefelé haladni.

Meglepetéééés!

2011-04-09T06:23:00.000+02:00

Üdv mindenkinek a régi-új blogon!

Ezen mesterkedtem már egy jó ideje és addig nem akartam új bejegyzést tenni, míg a régieket át nem költöztettem. Szóval igen, minden régi bejegyzés új köntösben. Tudom, hogy ez egész más mint a régi volt, de itt volt az ideje némi változatosságnak. És nekem tetszik ez a rusztikus, régies hatású háttér. Remélem nektek is tetszik és még csalogatóbb lesz a blog, most már gyakoribb bejegyzésekkel is.

U.i.: a kommenteket a régi oldalról nem mentettem át. Nem tudom, hogy az egyáltalán lehet-e vagy szabad-e. De ha gondoljátok szemezgessetek kedvetekre és újra lehet kommentelni a régi bejegyzéseket is. (Bár ennek nem látom túl nagy esélyét mert tudom, hogy a kommentek általában az elsö benyomással jönnek, dehát...kicsit sajnálom, hogy azok ott maradtak.)

Jó olvasgatást!

Mission: Mission

2011-03-07T14:47:00.000+01:00

I want to explore. That's my fulfillment. So I'm going to Nicaragua tomorrow. To explore how God's love's gonna work through us.
Our group of young missionaries gonna spend a week helping those in need just by being there to listen, to play, to feed, to speak to. Simply to be joyful with the poor and deliver the gospel to them. We gonna spend a week in one of the poorest countries in the world, bringing to the people the simplest and "cheapest" thing we can give. Joy. The joy of Christ.
Pray for us and/or keep fingers crossed so that our trip is fruitful.

Humility

2011-02-13T13:16:00.000+01:00

I'm not humble enough to ask. Instead I'm struggling, and becoming frustrated and angry. Pray God that he humiliates me.

Ha

2011-02-11T10:37:00.000+01:00

Ha találnék rá szót leírnám. Ha valaki meghallgatná megkeresném.

Ritmus

2011-01-29T14:13:00.000+01:00

Megpróbálom felvenni. Lépek jobbra, lépek balra. Közben mozgatom a vállam, a csípöm, valamifélét hadonászok a kezemmel...Hajlítom a térdem, gyorsabban lépek jobbra meg balra. Most kettöt jobbra, egyet vissza. Közben ringatom a csípöm. Mosolygok. Jól érzem magam. Jól érzem magam. Jól érzem magam.
Rengeteg dominikai, el salvadori, puerto ricoi, venezuelai, hondurasi, meg mindenféle egyéb spanyol vérrel rendelkezö hím és nönemü egyedek akik tudatosan és természetesen is könnyedén járják a mindenféle latin táncokat. Én meg tisztességesen próbálkozom. Nem túl sok eredménnyel. De ráfogom a partnerhiányra. Vagyishogy hát nem vagyok én botlábú, csak épp nem akadt egy tisztességes kétlábonjáró, ellenkezö nemü egyén aki bevezetett volna a latin táncok rejtelmeibe. Pedig igazán nem bántam volna, ha valaki amolyan istenesen megforgat ma este a Nemzetközi Diákbálon.
Az a férfi, aki nem csak a gáton, de a táncparketten is megállja a helyét.

Sajd

2011-01-20T10:42:00.000+01:00

Úgy látszik lehetetlen minden nap írnom ide egy bejegyzést. De most muszáj megosztanom röviden, hogyan sajdult meg a szívem mikor az edzés után, majdnem derékig vizesen, és vacsora után kellemesen jóllakva a csirkés salátával, megláttam ahogy a színjátszósok próbálnak a bálteremben. Megsajdult a szívem. A színpad után. Meg egy rendes csapat után.

Védekezö mechanizmus

2011-01-13T06:11:00.000+01:00

Mosoly.

Mission: Impossible

2011-01-13T00:10:00.000+01:00

a szemüvegem tisztán tartása
a nöi kíváncsiság kielégítése

Anne Shirley, az Anne e-vel a végén

2011-01-11T05:54:00.000+01:00

Anne, e-vel a végén, egy vörös loboncú, szeplös árva. Anne, e-vel a végén, egy locsi-fecsi, minden lében kanál lányka. Anne, e-vel a végén, csúnyának tartja magát, ugyanakkor végtelenül hiú is. Anne, e-vel a végén, egy 13 éves lány, aki mielött Marilla és Matthew Cutbert befogadta volna, nem tartozott senkihez, nem szerette senki, és nem volt kebelbarátja. Anne Shirley, az Anne végén e-vel, a legszebb, legvirgoncabb képzelöerövel megáldott lányocska, akinek 13 évet kellett várnia, hogy az elsö álma, hogy végre szeressék, valóra váljon.
Tegnap, hosszú idö után, újra láttam a filmsorozat elsö részét. Bevallom, párszor a könnyem is kibuggyant a sokszor túlságosan is patetikus jeleneteken, de nagyokat is kacarásztam a régies szövegen és kifejezéseken, meg azon, ahogy Rachel Lynd megsértödik. (Az öreghölgy, mint egy mérges pulyka, és persze egyértelmü, hogy ö provokálta Anne dühkitörését.) A régi öltözetek, a hön áhított buggyos ujj, az édes meggybor és Diana, Gilbert Blight kacsingatásai, a vadregényes táj...Ezek közül az öltözeteket és a vadregényes tájat szeretem a legjobban.
A hosszú szoknyák, a hosszú szárú cipök, a fehér fodros, magasnyakú blúzok, csinos kiskabátok, a kontyba tüzött haj, mind egy mára már letünt korszakot idéznek. Amikor a homokfutó és a vonat volt az egyetlen közlekedési eszköz a bicikli és a két szép lábunk mellett. Amikor nem volt telefon és tv, se nem íméleztek az emberek, hanem, akárcsak Anne és Diana, titkos jelekkel váltottak üzenetet. És a szerelmek is lassan alakultak. Nem bújtak ágyba elsöre az emberek, nem is használtak anti-bébi dolgokat, nem is váltak el egymástól a házastársak. Persze, ennek a kornak is megvannak az árnyoldalai. Kezdhetnénk a nök választójogának hiányával és sorolhatnánk sok mindent. Mégis, valahogy varázslatos a manuális munkavégzés, a végtelen nagy séták, a délutáni tea, a hosszú szoknyák korszaka. Talán az emberek is sokkal nyugodtabbak, türelmesebbek és tisztánlátóbbak voltak mint manapság. Olyan jó lenne ez ma is.
És a vadregényes tájak... Kosztolányi a "koporsó" szót tartotta a legszebben hangzónak, nekem viszont a vadregényes a kedvencem. Zabolátlan, magas fü, suhogó erdö, végtelenbe veszö földút, könyvbe illö illusztráció mégis a képzelet korlátlan és valóságos tág tere. Mennyivel kedvesebb ez, mint a betontenger, a kockaépületek, a sugárút, a buszmegálló... Ugyan nem szeretnék megbetegedni ebben a korban. Orvos nincs csak 20 mérföldnyire, jó esetben a pap is kiér feladni az utolsó kenetet. Rég elmúlt ez is, és ez se volt fenékig tejfel. Vajon mért sóvárgok utána mégis?

Welcome 2011

2011-01-10T06:39:00.000+01:00

Azt mondják új szokásokat kialakítani, ill. a régieket levetközni csak türelem kérdése, állítólag elég hozzá 3 hét. 3 héten keresztül minden nap.
Ahogy az év végi számvetés, úgy az újévi fogadalmak is kicsit késnek, annál több van belölük. Ide csak a publikusak kerülnek fel, hogy néha a körmömre nézzetek és figyelmeztessetek ha túlságosan eltávolodom a kijelölt céltól. Amelyek pedig egész konkrétan: (a sorrend nem fontossági)
1. havonta elolvasni egy könyvet, de olyat ami nincs a kötelezök listáján
2. megtanulni nem foglalkozni azzal, amit mások gondolhatnak rólam
3. gyakrabban hordani szoknyát
4. megtanulni szeretni az egyedüllétet
5. megtanulni napi 10 új angol kifejezést
6. önállónak lenni minden helyzetben és belevágni a dolgokba akár egyedül is
7. többet beszélgetni a Fönökkel
A 7 az szép kerek szám, azt hiszem ennyi elég is lesz. Szóval mától 3 hétig minden nap kökeményen gyakorolom a fentebb említetteket. (már amit lehet)
És amúgy 2011 nagyon jól kezdödött Pesten, kevésbé jól folytatódott otthon, merthogy még mindig beteg vagyok. A betegségen kívül pedig újdonság, hogy újra szemüveges lettem és úgy nézek ki mint Vilma a Scooby Doo mesesorozatból. Ami nem feltétlenül rossz, hiszen Vilma oldotta meg mindig a rejtélyeket a tudomány segítségével. Legalább okosnak nézek ki :P

Goodbye 2010

2011-01-09T00:52:00.000+01:00

Álmos szombat délután van. Mindenki szunyókál az ebéd utáni kártyaparti után. Nincs is ennél jobb alkalom visszatekintenem az elözö évre.
Soha nem sikerül szilveszter elött ez a számvetés. Kell egy kis idö, hogy leüllepedjen a dolog. És soha nem is megy minden apró részletre kiterjedöen. Aki ismer tudja, milyen lyukas az én buksi fejem :)
Szóval összességében 2010 az ösztöndíjak, utazások, változások és a régi barátságok éve volt. Tipikusan a januári vizsgákkal kezdödött, aztán folytatódott a budapesti akklimatizációval. Ösztöndíjas lettem az ELTÉ-n és a tavaszi szemeszterben mindenféle csuda dolgokat tanulhattam a kortárs angol irodalomról meg az ausztrál irodalmi törekvésekröl. Nagyon élveztem :) Persze voltak, pillanatok mikor egyértelmüen haza akartam költözni. A lakás a Blahánál sokszor a frászt hozta rám, és örülök, hogy többé nem kell a srácokkal együtt laknom. Ez az "együttélés" igencsak tanulságos volt. Az ELTÉ-n meg az otthoni tanulmányokon kívül Katyival még egy drámapedagógiai tanfolyamba is belekezdtünk és el is végeztük sikeresen.
Aztán jött az újabb költözés - haza. Vizsgák. Papírmunka. Végül egy újabb ösztöndíj - Krakkóba, a 3-hetes Tertio Millenio Seminar-ra. Egy kedves-kellemes nemzetközi társaság, akikkel értelmes dolgokról lehet beszélni reggel 8-tól hajnali 2-ig. Angolul. Krakkóban. Varázslatos három hét volt. Bepillantást nyerhettem egy kicsit a politikába, gazdaságba, a katolikus egyház szociális tanításába, bioetikába és közben nagyokat ettünk, különlegeset kávéztunk, megvettem az elsö Promod ruhám és ez volt az az idöszak is mikor mély benyomást tettem egy kedves öregúrra, akinek az amerikai ösztöndíjat köszönhetem.
Aztán Krakkó után mediterrán éghajlat, 40fokos meleg Madridban. Helka és Mari társaságában. Ez volt az a hét, mikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy öregszem; hogy szeretek idöben lefeküdni és korán kelni. Megnézni a napkeltét is akár. Hogy nem bírok lépést tartani sem Marival, sem a spanyolokkal. Hogy szeretek jókat enni, és azért végszükség esetén borsos összeget is hajlandó vagyok fizetni. Hogy nem szeretek a reptéren aludni, és inkább fizettem volna még egy éjjelt. De hát ennek is meg kellett lennie, és így távolról nézve még örülök is neki. :) Ezt is elmondhatom: aludtam a madridi reptéren. Láttam Toledót és Bergámót és szereztem egy igazi, tipikus, toledói acélból készül nyakláncot amire már a 2009-es barcelonai út óta áhítoztam.
Aztán Madrid után az 2010-es éve meglepetése: ösztöndíj Amerikába. És erröl már tudtok. És ezt még nem is szeretném értékelni, merthogy ez még tart és folyamatban van. Jó idöben jó helyen voltam, ennyi a titka. Talán a sikeres életnek is csak ennyi a nyitja?
A nyár további meglepetése még az volt, hogy kikerültem a "nem"-kategóriából és, úgymond, újra "vadászpréda" lettem. Egy rövid idöre megközelíthetönek, érdekesnek és értékesnek éreztem magam. Nem is értem a múlt idöt...Hiszen még most is ugyanaz vagyok. (Persze, mindenki változik, de attól még mindig megközelíthetö, érdekes és értékes vagyok. Ugye érted?) Szóval elég hosszú idö után megajándékoztattam ezekkel az érzésekkel is. Amiért nagyon hálás vagyok.
2010-ben még az is megtörtént velem, hogy kicsit belepillanthattam a TANDEM müködésébe és részt vehettem egy képzésen. Kicsit ez miatt is bánom az amerikai nagy utat, mert igencsak megérintettek a TANDEM-es emberkék és nagyon inspirálónak, kedvesnek, hasznosnak, fontosnak látom amit csinálnak. Így természetesen, igazigáljuli-létemre, naná, hogy részese szeretnék lenni. De ez még a jövö zenéje.
Nos, az ösztödíjakról meg utazásokról már volt szó. Változások és régi barátságok. A régi barátságok segítettek át az év nagy kellemetlenségein. A költözéseken, az új helyek okozta ijedelmen, a kellemetlen magányosságokon, a nagy döntéseken. Bátran mondhatom, hogy mindig mindenhol. Pesten, Krakkóban, Madridban,Pozsonyban, otthon, Amerikában. Valahogy mindenhol ott voltatok kedveseim; élöben vagy virtuálisan, skype-on vagy a gmail-cseten. Nem fogok mindenkit név szerint említeni, így is már elég hosszú ez a poszt. Azt hiszem, mindannyian tudjátok mennyire értékelem a türelmeteket és hogy mennyire hálás vagyok amiért minden badarságom és hiányosságom ellenére is szerettek.
A változások meg jöttek magunktól, de talán föleg az utazásokkal. Pesten némileg kultúrember formálódott belölem, Krakkóban politikus-diplomata-kapcsolatépítö, Madridban partyface, az augusztusi fél-hónapban míg itthon voltam pedig ügyintézö. Amerikában meg egyelöre magányos farkas-sportember. Hát így...

Visszaszámlálás - újra

2011-01-09T00:07:00.000+01:00

8-tól kezdem. A nyolcadik napon újra fel kell ülnöm a repülögépre. Amitöl még mindig kicsit összeszorul a ... mindenem, de már nem olyan szörnyü mint augusztusban. Csak mert most már nem a végtelen ismeretlenbe kell belevágnom.
A kettövel ezelötti bejegyzésben már írtam erröl a különös, visszás érzésröl, hogy mennyire vártam a hazautat, amikor meg itthon vagyok egyfolytában csak zsémbeskedem és nem tudok mit kezdeni az itthon kapott idövel. Most megint minden visszaváltozott a rózsaszín-szemüveges állapotra. Talán igaz a mondás, hogy akkor értékeljük igazán amink van, amikor már elvesztettük vagy távol kerülünk töle. Most, hogy újra el kell mennem megint minden jó és szép és nem akarom itthagyni. Pedig muszáj lesz. De a tavasz mindig gyorsabban eltelik, mert a tavasz mindig mozgalmasabb mint a tél. Legalábbis reménykedem, hogy így lesz.

Breakable

2010-12-29T03:50:00.000+01:00

Én is törékeny vagyok. Ha a postán feladnám magam, kérnék egy "fragile" matricát a homlokomra. Vagy inkább a szívem fölé?
Sokan mondják mostanság, hogy a nagy lehetöség meg a floridai meleg ellenére sem lennének szívesen a helyemben és vállalnák be ezt az évet Amerikában. Én meg de. És minden kellemetlenség, szomorúság és talán sok feleslegesnek tünö indok ellenére, meg a nagy anyagi megterhelés ellenére sem bánom, hogy augusztusban igencsak hirtelen döntöttem erröl az évröl. Sokat tanultam, sokat tapasztaltam, megerösödtem. De ez nem jelenti azt, hogy mindig sziklaszilárdan állok a helyemen és nincs ami lesújtson vagy kibillentsen.
Igenis, törékeny vagyok. Ez tény, bármennyire is szeretném tagadni, vagy legalábbis áhitozom arra, hogy ne így legyen. És nem is olyan régen nagyon is összetörettem. Próbára tétettem, és porrá zúzattam. Még jó, hogy Isten kegyelme az apró szilánkokra törött picinyke engem is össze tud újra és újra ragasztani.

Rend a lelke?

2010-12-29T03:26:00.000+01:00

Már több mint egy hete itthon vagyok. Jó nem? Csudijó. Viszont igaznak találom a mondást, hogy minden csoda három napig tart. Három nap után azért kiütköznek a tökéletlenségek, a kellemetlenségek és egyáltalában azok a dolgok, amik nem hiányoztak Floridában. Persze, semmi sem tökéletes. Nem is várom el. Csak épp szembesülnöm kellett azzal, hogy változtatni akarok a régi életemen, az újat, a floridait meg nem szeretem. "Csöbörböl vödörbe"-érzés. Mit lehet ezzel kezdeni?
Utálom feltételekhez kötni a változásokat, most már. Majd akkor más lesz, ha... Nagy lóbrokit lesz az akkor más. Mégis sokszor hiányzik belölem a bátorság és az akaraterö, hogy ne halogassak semmit, hanem határozottan kézbe vegyem a dolgaim. A feltételek csak kifogások, amiket én elöszeretettel használtam eddig. De egyáltalán nem segítenek.
A "csöbörböl vödörbe-érzés"-töl igencsak feszült lettem, amit kedves kis családom nálamnál is néha hanyagabb tagjain töĺtöttem ki, és egyfolytában házsártoskodtam, és nem gyöztem a fejükhöz vagdosni a nappaliban hagyott üres csoki- ill. szaloncukorpapírokat, a mosatlan edényt, a ragacsos asztalt. S végül, ráadásul, még sírós karácsony is lett belöle. Szóval a "rend a lelke mindennek" mondásban többé nem nagyon bízom. Söt, most is a szobámban uralkodó igencsak szembetünö, és a lelkemben dúló láthatatlan felfordulás, kellös közepén ülve írok. És egy darabig még nem szándékozom rendet rakni. Legalábbis a szobámban.

Žeby sme boli na Slovensku?

2010-12-22T23:07:00.000+01:00

Tegnap meg mai 4 hónap után újra vonatoztam meg villamosoztam. Úgy tünik a 4 hónap elég hosszú idö ahhoz, hogy eme tömegközlekedési eszközök használata szentimentális érzelmeket váltsanak ki belölem. Még azt se bántam, hogy ma délelött egész úton Pozsonytól Sellyéig a zsúfolásig telt vonat folyosóján kellett állnom.
De ami talán igazán visszazökkentett, az egy fiatalember helykeresése volt. Felszállt és megpróbált szabad ülöhelyet keríteni. A folyosón álló öregúr mondta neki, hogy már csak a foglalt, helyjegyes helyek várnak a gazdáikra.
Erre a srác: "Ja viem. Ja mám miestenku."
Öregúr: "Aha. Tak skúste prejsť."
- "No ale ja mám na prvú triedu. Ale prvá trieda tu ani nie je."
- "Viete, ani ma to neprekvapuje, že vám to predali. Ani by sme neboli na Slovensku."
Hát igen. Soha nem lesz tökéletes kis országunk. Se a tömegközlekedés, se a gazdaság, se a munkaeröpiac, se az adó, se a szomszédunk. De én mégis szeretek itthon lenni.

Otthon, édes otthon

2010-12-20T23:46:00.000+01:00

Elismerem, hogy az elözö bejegyzés valahogy nagyon gyerekesre és nagyon hisztérikusra sikerült, de valahogy ez tükrözte legjobban a pillanatnyi állapotot.
Most viszont már kis falum kis házának kis szobájának melegében ücsörögve írom ezt a posztot. Otthon vagyok. Végre. És tényleg.
Szombat délután kettötöl (itthon 8tól) tegnap délután kettöig úton voltam. Szerencsére a düsseldorfi járatot nem törölték, se a bécsit; viszont a csomagom valahol e két desztináció között tart még mindig. Benne a sok karácsonyi meglepivel. Nagyon hosszú bejegyzést tudnák kerekíteni az utazásból, de egyenlöre még mindig küzdök az idöeltolódás okozta enyhe kábasággal, és talán nem is érne annyit egy hosszú bejegyzés mint ezek a rövid gondolatok, amik most lassan, nagy álmos szemekkel vánszorognak és próbálják magukat kibogozni a vizsgák után most már mindenféle okossággal teli kis agyacskámban.
Bécsben egy szál pólóban meg pulcsiban, és surranóban szálltam ki a repcsiböl. Mindenki más nagykabát-sapka-sál-hócsizma összaállításban. Hát ja, a -10 az -10. Florida meg egy meleg állam. Mármint olyan állam ahol az éghajlat meleg. :D
28szor szálltam repülöre és landoltam a világ különbözö pontjain az elmúlt 4 évben. És most elöször érkezik késöbb a csomagom... Egész jó átlag. :-/
9órát ültem egy lengyel - gondolom egyetemista - srác mellett, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz. Nincs ebben semmi romantika. Nem is egy repcsin fogok megismerkedni a leendö férjemmel. :P
Végre rendes, normális, igazi karácsonyi hangulat hála a hidegnek meg a hónak. Meg a karácsonyi vásárnak, ahová drága bátyuskám elvitt tegnap puncsot inni egyenesen a bécsi reptérröl. A karácsonyi fényekben pompázó floridai pálmafák nagyon viccesek és talán kicsit patetikusak is.
Anyukám vacsorával meg gofrival várt. Igazi kaja!!! :) És együtt vacsorázott a család. Olyan érzésem volt, hogy ez alatt a fél nap alatt többet nevettem mint majd' fél év alatt amit kinn töltöttem.
Khm... ma reggel rá kellett jönnöm (újra), hogy milyen rövid az eszem. Újra felfedeztem a sárga-virágos függönyöm, amit pedig én varrtam tavaly nyáron. Nem igazán értem a piros lámpa helyett miért egy kék áll az asztalomon. Se arra nem jöttem még rá, vajon mi történt a fekete téli zoknijaimmal ill. az egyik legjobb farmerommal.
Ma reggel háromszor reggeliztem. Apukámmal hajnali 3kor, a húgommal mielött suliba ment fél7kor meg anyukámmal miután a húgom elment. De jó, hogy ilyen sokan vagyunk. Így legalább a másik húgommal tízóraizhattam. :)
Ha hétfö akkor orosz tojás. 4hónap után elöször. :)

áááááááááááááááááááá

2010-12-12T03:46:00.000+01:00

áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!
Most pontosan így érzem magam. 80$ a taxi a reptérre. A tanárúr megváltoztatta a vizsgát. Jan. 14-17én támogatott kirándulás New York-ba (15én jövök vissza). Holnap vizsga. Esszét kell írni. És mért nem kapok senkitöl még csak egy ímélt sem? Csak jövö héten megyek haza, addig még itt vagyok. Ez olyan mintha, egy hétig nem beszélne velem senki, mondván majd jövö héten mikor otthon leszek, majd akkor beszélünk. Edzeni kéne két vizsga között, meg gyüjteni a pénzt a csapatnak. Kinek van felesleges $100-ja? Stupid, stupid, stupid! Haza akarok mennniiiiiiiii!!!!
áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá

Arról, hogy...

2010-12-11T03:31:00.000+01:00

Arról, hogy milyen vacakul vagyok nem tudok írni. Megint itt van.
Mosolyszünet.
Ki nem állhatom.
Fészbúk- és ímélbámulás naphosszat.

Még 2 hét

2010-12-06T11:44:00.000+01:00

Még 13at kell aludnom és repülök haza. Ahogy közeledik a repjegyen virító dátum annál izgatottabb leszek. Minél izgatottabb vagyok annál vigyoribb. Minél vigyoribb vagyok annál szétszórtabb. Minél szétszórtabb vagyok annál inkább nem tudok a dolgokra figyelni. És mindez hova vezet? Hogy majd a vizsgákon nem jut eszembe semmi, hogy nem tudok másról beszélni mint a hazaútról, és persze akár csalódáshoz is, hogy nem teljesülnek a rejtett karácsonyi vágyak. És persze oda, hogy újra és újra megnézem ezt, és reménykedem hogy bátyám nem feledkezik el rólam és eljön értem a reptérre. :P

Chai

2010-12-03T07:43:00.000+01:00

Holnapra kiselöadás. Teszt. Sok olvasnivaló amit nagyon élveznék, ha...Ha nem szorítana az idö. És nem zakatolna a fülembe máris a holnap hajnali ébredés az edzésre. De most kicsit itt akarok lenni. És kicsit író akarok lenni. És nem akarok nagy dolgokat megírni, hanem éppen csak azt hogyan iszom már a harmadik bögre teát egy és ugyanazon teazacskóból készítve.
Vaníliás Chai.
Óvatosan téptem fel a kis teászacskót, vigyázva nehogy sérüljön a márkacímke. Zsu mindig örül az új szerzeményeknek, föleg ha jó állapotban vannak :) Ahogy kinyílt az színes rejtekhely az illat kiszabadult. Ugyanezt éreztem ma délelött az irodában. Karácsonyt idézö, melengetö. Vanília és enyhe fahéj. Persze, kinn hétágra süt a nap. Egyszvetteres idö. Furcsa diszharmónia a karácsonyi díszek és a pálmafák között.
Míg felforr a víz leülök az ágyra olvasni. Olyan kényelmesen helyezkedem el, hogy teljesen elfeledkezem a teáról. Újraforralás. Másodszorra sikerül. Lejár a mosás és le kell mennem a mosodába megmenteni a ruháim a következö szennyesadagtól. Teazacsi a teában marad míg elrendezem a mosást. Édes füszeres íz. Jó erösre sikerült.
The Aeneid of Virgil. Még 4 könyv, amit még múlt hétre kellett volna elolvasni. Iszonyú távolinak tünik a múlt hét. Azóta hálaadás, betegség, esszé, edzés, mindenféle. Közben lassan elszürcsölöm a második bögrével is, ami az elözö hígítottja. És most már sokkal kellemesebb. Most jó.
Te jó ég! Mindjárt két óra. Ebéd! Uff... így is már csak szendvics lesz belöle. De hékás mit csináltam mostanáig?! Ebéd után elmegyek a könyvtárba anyagot gyüjteni az elöadáshoz. Elkókadok a számítógép elött. Nem bírom nyitvatartani a szemem. Zúg a fejem. Mi van velem?! Na jó, teszt nem teszt itt a szundi ideje! Ami persze nem sikerül sehogyse, olyan feszült vagyok. És most itt. A harmadik bögre. Fekete tea, tehát elméletileg élénkítö hatású. Most már gyenge. Bár a színéböl úgy gondoltam, még jó lehet. Nem rossz, csak épp...valami hiányzik.
Emberi mértékkel mérhetetlen álmossággal küszködöm. Közeledik a hét vége. A munka áll. Áll bizony, mert megint elutasítottak. Nem leszek nagykövet. Bár személyes üzenetként azt kaptam válaszul, hogy nagyon impresszív az életrajzom, a jelentkezési íven adott válaszok pedig igazán a topra emeltek. Mindenképp jelentkezzem jövöre. Csakhogy jövöre már nem leszek itt.

Thanksgiving

2010-11-25T13:39:00.000+01:00

Most csak csupa grafománságból írok, mert mindenki elment haza a 4napos hálaadási szünetre. Európai lévén, nekem ez valahogy, nem is tudom...Már hetek óta mindenki a hálaadás körül nyüzsög, azt tervezi kivel hova mikor megy, mit fog enni és hogy végre otthon lesz a családjával. Ez egy abszolúte amerikai dolog; nem olyan kommersz mint a "halloween", amit Európában is egyre több ország "ünnepel" amerikai módra.
Ez a nap állítólag, az amerikai fociról, a pulykáról és a családról szól. Csupa finomságot esznek az emberkék egész nap, élvezik, hogy otthon vannak a családjukkal, és amerikai focit néznek. (megj. itt az amerikai foci a "football", a rendes foci pedig "soccer", nem ám összekeverni.) És persze, hálával emlékeznek a kedves indiánokra, akik a Plymoth kikötöjéböl indult Mayflower hajó utasait átsegítették az elsö kemény, gyilkos télen. (Sarkított verzió.)
De csak mert repcsin érkeztem és nem hajóval, nem hajtott az anyagi javak megszerzése, se nem üldöztek otthon a vallásom miatt, söt! indiánokkal sem találkoztam, és nem tanultam a kukoricaszedést-termesztést, attól még nekem is van miért hálát adnom nap mint nap!
Mégpedig azért, hogy: egyáltalán itt vagyok, hogy tanulhatok, hogy élek és virulok, hogy csudijó családocskám van, aki mindenben támogat, hogy vannak barátaim, akik mindig akkor jelentkeznek be gtalkon amikor éppen nem érek rá, hogy sokan vannak akik drukkolnak nekem, hogy a tanárok itt mindenben segítenek, hogy csudijó edzönk van, aki motiválni tud, hogy mindig van mit olvasnom, néznem, hallgatnom, hogy van mit ennem-innom, hogy annyi sok szép helyen jártam eddig és remélem még sok szép helyen járok majd a jövöben. És igen, hogy egyáltalán reményteljes jövöt látok magam elött; vannak elképzeléseim és ötleteim, vannak céljaim és van mi motiváljon :)
U.i.: holnap az egyik tanárom családjával eszem egy tálból a pulykát... :)

Az a bizonyos pont

2010-11-23T03:38:00.000+01:00

Na, gyerekek, bocsánat Kedves Olvasó, elértem azt a pontot, amikor már szinte minden mindegy.
Napok óta nem aludtam ki magam. A mára aktuális két darab esszéböl csak egy készült el. És ahelyett, hogy fejvesztve próbálnék még valamit összehozni, és 5 oldalban elmondani Odüsszeuszról és Aeneászról az alvilágban, itt ülök és a blogom fikszírozása közben anyukámmal csetelek. Hát nem szép az élet?!
Minden szép és kellemes és nyugodt. És mindenre van idö, amire csak akarod.
Ráadásul a reggeli edzést is átaludtam. Egyszerüen képtelen voltam kimászni az ágyból és felölteni a csini kis spandex-shortomat.
És nem, nem bennem van a hiba. Most nem vagyok hajlandó felelötlennek tartani magam, mégha annak is tünök (még magamnak is! ajjj...).
Van úgy, hogy egyszerüen összejönnek a dolgok, kicsúszik a lábad alól a talaj, túl sok minden van egyszerre, nem gyözöd a tempót, vagy nevezd ahogy akarod. Egyszerüen van ez így. Aztán elmúlik, felállsz, és új lendülettel, erösebben és vidámabban mint annakelötte, újra nekivágsz ennek az életnek nevezett dzsungelnek. Juhejj!!

No more calory-counting

2010-11-14T13:05:00.000+01:00

I'll start right away to drop the things that bother me uselessly.
I don't wanna bother with my weight and outlook anymore. I just don't. Futile, wasting time and energy. It's eating up my appetite for life. Whenever I look into the mirror and I see my tummy, it freaks me out, and makes me think I'm fat and ugly. It makes me uncomfortable with myself. I don't need that. There's a whole lot of other things in life that make me uncomfortable. So why do I make it even more difficult to myself?
Do you remember this post? I didn't. (Check point No. 1. For those, who can't understand Hungarian: "1. As always I swear to myself, again, that I'm gonna lose that 10kg what's on me. But now I have a very good motivation as well. If I can do it, I'll go skydiving during the summer. If not, I'm NOT gonna bother with this ongoing, everlasting question about my weight. So you'll have to love me like this further on.) Guess what. I did not make it. And I did not go skydiving. But I did worry still. Why? Dunno. The model images this world offers? 'Cos I felt heavy and unhealthy? 'Cos the guys still don't turn around after me? 'Cos I can't wear short shorts?
Because I don't like myself.
It's paradoxical, isn't it? I don't like myself that's why I'm eating too much junk (and sometimes because it actually tastes good), what actually hurts me more. But if I liked myself I would have done and eat what is actually healthy and good for me, wouldn't I?
I'm determined to change this. Wanna join me? :) Please, do love yourself! If you don't, how and why do you expect others to love you? (Moreover, God loves you anyway. Chubby or thin. He created you. :))
From now on, whenever I look into the mirror and see my tummy, I'm gonna greet her with a smile :)

Live Life DeLiciously

2010-11-14T12:15:00.000+01:00

I can't wait. To see you. I can't wait to grow up to be a true, whole person. I can't wait to I get out from my hermitage. (And that's an allusion to Melville's Bartleby, the Scrivener.) I can't wait till I'm strong enough to bear all the burdens of my life alone, with a smile. I can't wait to be slim enough to fit into my old green pants. I can't wait until someone finally gives me a hug and tells me I'm truly his/her friend. I can't wait to learn Spanish and speak it fluently. I couldn't wait for this moment, when I'm finally writing a post fluently in English.
After re-reading it seems I waste a whole lot of time waiting. Waiting for something. Or someone. Instead of... I don't know. What should I do instead?
Should I just go out and live. It's that simple. And to Love. And to Pray. And not to worry all the time. Worry about school. About others' esteem. About my future. And not to wheep about my loneliness ceaselessly. Because I do. And it's futile. No one hears it. Neither I enjoy it. But it felt I have nothing else. No other feeling, except for homesickness, disappointment, sadness, depravity sometimes. It took me over. I want it to be over. I want it really badly.
Why don't I just let it go and let it happen? Enjoyment instead of worry. (And I bet a lot of the fellows here misunderstood my disposition to worry and took it for to contempt.) The misconception's in my head.

Sweet November

2010-11-07T14:32:00.000+01:00

Megnéztem a filmet. És igen. Az élet szép!! és csak egy van belöle. és egyáltalán nem könnyü észbentartani, hogy minden pillanatot csak egyszer élhetünk meg. Legalábbis nekem, nem megy könnyen.
Egyfolytában az jár a fejemben, hogy az élet szép. és ha megosztod valakivel akkor még szebb. Vagy hogy van ez? segítsetek kibogozni!

Ha a saját idöded adod másnak? Ha idöt kapsz? Ha észben tartod, hogy a pillanat csak egyszer jön el? Hogy csak egy életed van? Ha szereted az életet? Ha szeretet az életed? Ha szeretet magad? Ha szeretesz másokat? Ha szereted amit csinálsz? Ha jó helyen vagy? Mitöl szép ez a mi egyszerü, kis emberi életünk?
Azt érzem, hogy csak vesztegetem az idöm.

Viszont mindennek megvan a maga ideje. Most annak, hogy itt legyek. Mégis úgy érzem néha...gyakran...talán többször a kelleténél, hogy elszáguldok a saját életem mellett a vadonatúj piros biciklin. És sóvárogva nézek utána a tengerentúlra.

Az elmúlt pár nap...

2010-10-22T02:30:00.000+02:00

Gyors összefoglaló csak mert... a) nincs kivel beszélnem, b) mert nem tudok jobbat írni és illenék frissiteni a blogot, c) talán mert ti is kiváncsiak vagytok...
Tegnap iszonyú hosszú napom volt. Reggel fél 7töl már az óráimra készültem, meg a délutáni vizsgára. Persze, mindezt azért mert elözö nap kedden, olyan nyomott voltam, hogy nem tudtam magammal semmit se kezdeni. Aztán persze este 8kor ültem neki megcsinálni a nyelvtan házimat, ami a tervezett másfél óra helyett éjfélig is eltartott. Aztán a szerdám úgy is nézett ki. A vizsgám az utolsó órán volt, 5kor fejeztük be. Bár nem tünt olyan szörnyünek, azért kíváncsi vagyok nagyon az eredményre.
Ééééésss visszakaptam az elsö, igazi, fullpontos esszém!!! 5 oldal Telemachus beszédéröl az Odüsszeiából :) Nagyon örültem neki, örüljetek velem! Meg is ünnepeltem egy kis fagyival a vacsinál. :) (Mellesleg a töri-esszém Szókratészról B lett ;))
A héten elmaradtak a rendes edzéseink, merthogy "midterm week" van, és hogy ne legyünk fáradtak a vizsgákon. Viszont holnap reggel lesz egy "nem kötelezö", reggel 6kor :-/ de végre kipróbálhatom az "erg"-et, vagyis az evezö-szimulátort :)
A hét csúcspontja: péntektöl hétföig kirándulni megyünk!!!! El se hiszem hogy majdnem teljes 4 napot a kampuszon kívül töltök majd, hegyekben túrázva, kajakozva, zarándokolva meg miegymás :) Ajjj!!! El se hiszitek, milyen örjítö tud lenni két hónapot egy viszonylag behatárolt kis területen tölteni. Persze, persze, Amerika, meg Florida... aha...csak épp hihetetlenül korlátoltnak és bezártnak érzem itt magam. Mert még biciklim sincsen, hogy kicsit távolabb kerüljek az kampusz lassacskán unalmasnak tünö, jól ismert épületeitöl.
Szóval jippíjájé! Kirándulás, A, hazamegyek karácsonyra, végre újfajta edzések! Már csak egy biciklit kell szereznem meg talán egy mobilt... :)

60 nap

2010-10-21T12:48:00.000+02:00

5.10PM Fort Myers, FL, USA - Düsseldorf - Vienna 11.15AM
:)

Mi leszel, ha nagy leszel?

2010-10-19T12:28:00.000+02:00

Szeretnék terelgetö-jelenlévö-támogató keresztanya lenni.
Szeretnék mindentadó, gondoskodó, okos, modern anyuka lenni.
Szeretnék kalács illatú, bölcs, kendös-kötényes nagyi lenni. Gyümölcsfás kerttel.

(Lilla levelet kapott magyarországi nagyijától. A múlt héten elhunyt a keresztanyukám, Isten nyugosztalja. Anyukám leveléböl csak úgy árad ö maga.)

És te, mi leszel, ha nagy leszel?

Iszap

2010-10-12T10:51:00.000+02:00

Csak innen a távolból figyelem mi történik otthon, de ma kaptam egy felhívást a zalalövöi plébánostól, ami szó szerint hazarántott. És egész nap azon gondolkodom, mit tehetnék én a iszapár károsultjaiért. (Már egy hét telt el a történtek óta, nem tudom mi tartott ilyen sokáig.) És innen messziröl elég tehetetlennek érzem magam. Így nem marad más mint hogy összetegyem a két kezem és elmondjak értük egy fohász, vagy kettöt, egy rózsafüzért. És titeket is arra kérlek, ha máshogyan nem tudunk segíteni, kérjétek a Mindenség Urát, hogy adjon eröt, türelmet, kitartást a károsultaknak, és mindazoknak, akik a helyszínen próbálnak segíteni, az elhunytaknak pedig az örök békességet. Bízzatok az ima erejében! (Az Istenben nem hívök meg a telepátiában.)

I was not made to worry

2010-10-12T10:26:00.000+02:00

Péntek estétöl ez az új jelszavam.

Nagyon sok minden miatt aggódtam az elmúlt idöszakban, és lassacskán kezdte a szorongás és az aggodalom kitölteni a napjaim. Még jó, hogy a péntek esti kisközi kicsit helyre rakott.

Elöször is aggódtam a tanulmányi teljesítményeim miatt. Hogy nehezen fog menni, hogy nem gyözöm tartani a tempót az itteniekkel, hogy nem elég jó az "academic English"-em. Végül az elsö esszém irodalomból B+ lett (kereken 2 pontot vesztettem), az elsö prezentációm B-, és az elsö töri nagytesztem 94%-os. A latin quizeket meg rendre 100%-osra írom. Ami igazán nagy fejtörést okoz, az az amerikai irodalom, amiböl már bezsebeltem egy C-t...Azért valszeg meg nem bukok. Nu, de majd meglátjuk a jövö héten hogy alakulnak a "midterm" vizsgáim. Drukkoljatok! :)

Másodszor meg, az edzéseken aggódtam sokat. Hogy nem leszek elég jó, hogy nem bírom majd fizikailag, hogy a többiek jobbak lesznek és nehezen illeszkedek be. Ma reggel viszont javítottam az idömöm futásban :) és a "széknélkülülésben", sikítva bár, de kibírtam a három percet is. Úgy tünik pszichikailag sokkal megterhelöbb volt az elmúlt három hét ilyen szempontból, mint fizikailag. És a lányok, igaz hogy még nem a legjobb barátnöim vagy mi, de nagyon kedvesek és gondolom idövel összeszokunk. Muszáj lesz, mert egy csónakban evezünk majd. :)

Sorolhatnám még itt a dolgokat mennyi mindenen agyon aggódtam magam. Néha aludni sem tudtam, nem tudtam a tanulásra figyelni, sokszor zavart voltam. De azt hiszem feleslegesen. Ne tessék félreérteni. Nem azt mondom, hogy most teljesen gondtalanul élek, csak úgy a nagyvilágba, semmivel sem törödve. Persze, elörelátónak kell lenni és gondoskodni arról, amiröl tudunk és lehet. De minek túlzásba vinni és görcsölni? És hányszor eljátszottam ezt már magammal! Azt hiszem éppen elégszer, hogy végre letegyem ezt a terhet, vagyis inkább felajánljam. Nem arra lettem teremtve, és nem azért kaptam ezt a szép életet, hogy aggódással, kéztördeléssel, pánikrohamokkal töltsem. Hanem, hogy éljek. Teljes életet, másokkal közösségben. Teszem, ami a dolgom és ami erömböl kitelik. A többit rábízom arra, Akinek semmi sem lehetetlen.

Álmos álmosság

2010-10-11T06:04:00.000+02:00

Eddig sokáig azt hittem, akkor álmodom a legbizarabb dolgokat mikor teli- vagy újhold van. Ma bebizonyosodott, hogy nem is. Akkor álmodom a legfurcsábbakat mikor iszonyat fáradtan csak úgy eldölök szundítani egyet, és egy óra alatt annyi minden megfordul a fejemben, hogy annyi még ébren sem :) Mint például az, hogy a töri esszém elbukott, vagy hogy Lilla átrendezte a szobámat. Vagy az, hogy -most már B.- Márti bemutatta az álmomban még csak leendö férjét, de ehhez ki kellett cserélnünk a melltartónkat. Na jó, ezek azért nem olyan veszedelmesek. Ti miket szoktatok álmodni?

Hajnal

2010-10-08T23:22:00.000+02:00

Ma igazán hajnalban keltem. Fél négytöl képtelen voltam visszaaludni. Aztán éhes lettem, aztán szomjas, aztán rástresszeltem a beadandó esszére meg házikra és végül egyáltalán nem tudtam visszaaludni.
Az esszé befejeztével, valami alkalomhoz illö dalocskát keresve rátaláltam Ákosra. És végképp végem lett.

Furcsaságok

2010-10-08T08:21:00.000+02:00

Itt, Amerikában nem szokás lámpát szerelni a mennyezetre. Állólámpákat használnak a szobákban. Viszont a füröszobánkban és a folyosón mozgásérzékelö fényforrások vannak.
Október lévén itt még mindig meleg van. Bár közeledvén az ösz, a levegö lehült kicsit (átlag 25-27 fok) és nincs vihar minden nap.
Assissi Szt. Ferenc emléknapján egy nagy fekete szöcske tévedt be mellém a padba a templomban.
Kéthetente leellenörzika szobánk tisztaságát.
A kenyai, szuahéli anyanyelvü Anne-nel osztottam meg itt elöször valami nagyon személyeset és nem a magyar anyanyelvü lakótársammal.
Az állítólagos bölcs mondás (Minden kezdet nehéz; az elsö három hét a legnehezebb.) nálam nem jön be. Nekem az 5-8. hét a legnehezebb.
Már harmadik hete tart a kemény edzés és még egy dekát sem fogytam. Pedig arra is nagyon ügyelek, hogy mit eszem.
Hogy lehet az, hogy mikor skype-on beszélek valakivel, a 6órás idöeltolódás ellenére egyidöben látjuk és halljuk egymást?
Bizonytalan vagyok. Sokszor. Sok mindenben.
Az örületbe tudnak kergetni a mérhetetlen nagy választékkal az üzletekben. A múltkor negyed órámba tellett míg kiválasztottam a tejbebigyót.
A nálunk standard A4-es formátum helyett, itt 11" x 8.5" méretü papirost használnak mindenhez. Így nem kettö vagy négy lyuk van a karizbloktöltelékeken, hanem három.
A standard jegyzettömb sárga.
Az itt vásárolt S-es méretü póló sokkal jobban áll, most hogy kimostam és a szárítóban kicsit összement.
Most, hogy már hosszabb ideje nem vagyok otthon és sok idöm van magamban lenni, sokkal élesebben látom a régi helyeket - otthonról és a mindenféle utazásaimról az elmúlt évben. Az árnyékos Plantyt Krakkóból, Toledó kis utcácskáit, a Parc Güellben töltött henye délutánt, a szobácskám, anyukámat mikor azt mondja: "no, mondd", Helenkát ahogy felkacag, Kingát, ahogy elszörnyülködik valamin, a Globe színház színpadát, Zsuval az utolsó sörözésünk és még sok aprócska éles képet mikor elmélázom. Mintha csak tegnap történtek volna.
Még mindig a honvággyal vagyok elfoglalva, pedig már kezd elegem lenni belöle. Ezt talán azt jelentené, hogy lassacskán túl leszek rajta?
Az Élet maga egy nagy furcsaság.

Szabadnak lenni

2010-10-04T01:33:00.000+02:00

Szabadnak es teljes embernek lenni nem is olyan könnyü, mint azt az ember gondolná.
Mit is jelent az, szabadnak lenni? Hogy azt tehetem amit csak akarok? Azt gondolok amit csak akarok? Odamegyek ahová akarok?
Mindez inkább csak önfejüség és akarás. Az igazi szabadság valami nagyon más. II. János Pál szavaival: "az igazi szabadság a helyes utat választani". A szabadság az a képességünk, hogy el tudjuk dönteni mi a jó, és mi a rossz. (Persze, a sztoikusok erre azt mondhatnák, hogy ez ám nagyon szubjektív, és ami nekem jó, az másnak nem biztos...de fogadjuk most el, hogy van egy morális értékrend, ami minden teremtett ember szívével harmóniában van és az emberkék ehhez próbálnak igazodni.)
Másfelöl elöszeretettel kötödük/kötjük magunkat másokhoz annak reményében, hogy majd vele az életünk szebb, könnyebb, boldogabb, egyszerübb, vidámabb, stb. lesz. Talán mert azt várjuk el a másiktól, hogy ö hozza meg a döntéseket. Könnyebb hozzá igazodni, mint egyedül, magamnak megkeresni a jó-rossz közti különbséget. Nem biztos, hogy ez így müködik. Idövel, azt hiszem, kiderül, hogy az ember képességei végesek, és igen, követ el hibákat. A szabadság egy kapcsolatban - legyen az baráti, szerelmi, szülöi - nem a saját vágyaim kielégítése, a saját hibáim kiküszöbölése, hanem a másik javának keresése.

Megtanulni magam magam(nak) lenni, megelégedni azzal, ami nekem adatott, elfogadni Isten feltétlen szeretetét és azt elégnek tudni nem könnyü. Sziklás és könnyekkel áztatott út ez, itt-ott a vidámság és béke virágocskáival szegélyezve. Nehéz elszakadnom régi, megszokott önmagamtól. De a jutalom: a szabad, bátor és békés szív reménye némi eröt ad ehhez. Sikerül-e? Bízom benne.

Prológus a Honvágy c. tragédiához lenne a címe eme bejegyzésnek ha prológus lenne...

2010-09-30T12:57:00.000+02:00

Annyira nagyon szeretnék hazamenni kicsit. Annyira, hogy eljött az elsö honvágyas sírás ideje. Szomorú, de így van. Nincs rá különösebb okom, hiszen nagyon jó helyen vagyok, kedvesek itt az emberkék, az egyetem jó színvonalú, mindig van mit csinálnom, és az evezös-edzéseket is kezdem élvezni. Tulajdonképpen egész jól mennek a dolgaim. És gyakran kapok mindenféle jelzéseket otthonról is - levelet, képeslapot, ímélt. A héten az egyik kishúgom kedveskedett egy 6oldalas beszámolóval :)
Azt hiszem mindössze annyi történt, hogy mérhetetlenül fáradtan ért utol ez az érzés. Olyan jó lenne, ha most elmehetnénk sörözni egyet és megvitathatnánk az élet nagy kérdéseit, és nagyokat nevetnénk, vagy nagyokat sírnánk együtt.
U.i.: most elmegyek aludni, bár a holnapi latindogára még nem igazán tanultam, és asszem kihagyom a reggeli futást is most kivételesen. Kimerültem.

Sikerült!!!

2010-09-28T12:54:00.000+02:00

Ittlétem egyik legnagyobb sikerélménye ért ma este utol: sikerült egyhúzomban lefutnom azt a távot, amelyet az elsö edzésen -alig egy hete pénteken- csak a feléig sikerült!!! Most viszont lefutottam egészben, egy dögfárasztó nap után!!! Az elsö irodalomjegyemmel vetekedik ez a teljesítmény a sikerlistámon. Nagyon büszke vagyok és annyira nagyon örülök ennek, hogy még mindig lihegve és izzadva és oldalfájva írom most ezt a bejegyzést (mert este 10 lévén nincs kivel per pillanat megosztanom :P) Örüljetek velem!!! :) :) :) Megyek nyújtani meg zuhanyozni és tyuhaj, az ágyikóba! Végre...

"Kedves apróságok"

2010-09-21T10:30:00.001+02:00

Sok kis gyíkocskát látok fürgén szaladva a zöldes kúszónövények között.
Végre lebarnultam.
Van itt egy fiú ikerpár, akik mindenhová együtt járnak, mindig egyforma ruhában vannak, még a hajukat is egyformán fésülik zselésen hullámosra a 40es évek divatja szerint. Minden nap összefutok velük; a múltkor a szökökút padkáján ülve pipáztak.
Megint fullpontos lett a latin röpdogám.
Végre megtanultam az ismerösein 70%-ának a nevét - és már nem keverem össze Morgant Megannel, és Emmát sem szólítom Leslienek.
A prezentációm után, a tanár úr megveregette a vállam: "egész jó volt".
Tegnap, vasárnap lévén, Lilla lakótársam anyukája igazi, otthoni kirántott húst meg almás pitét hozott nekem.
A webkamera segítségével láttam kicsi családomat - anyukám és apukám egymás mellett összebújva, hogy beleférjenek az otthoni kis fókuszú webcam lencséje által létrehozott kicsi képbe.
És eljött ez is: nem jutott eszembe a lencse szó. Rákerestem az interneten a fényképezögép részeire -angolul!!!- és abból fordítottam magyarra. :(
Kaptam képeslapot! Meg levelet is!
Pálmafák alatt futottam ma reggel. Igaz, nem homokos tengerparton, de a tó is szép pirkadatkor.
Az egyik internetes rádiócsatornán kedves dalokra akadtam, mint például ez is.
Minden nap kapok legalább egy kedves köszönést és mindig van kivel elköltenem az estebédet. (Bár sokszor megesik, hogy csak némán hallgatom a többieket.)
Az ebédlöben van fagyi - reggel, délben, este. :)

És az elsö levél :)

2010-09-18T10:11:00.000+02:00

Úgy gondolom az elsö, otthonról kapott levél is megérdemel egy "big applaus"-t, vagy legalábbis egy bejegyzést és abban mélységes, örömteli köszönetnyilvánítást, kedves Lívia barátnémnak, aki gyöngybetükkel vetette a csodás piros papirosra nekem szánt gondolatait. Köszönöm, Lívi! Nagyon örültem neki, és még hangosan fel is sikkantottam a posta-szekciónál :) Gondolom megint lököttnek tartottak, de uccse neki, nem bánom, hisz nagy öröm ért engem.
Nagyon hálás vagyok, kedves barátaim, hogy gondoltok rám. Érzem ám, sokszor, hogy nem csak az Úr vigyázó tekintete kísér, hanem a tiétek is. És kérlek benneteket, tartsatok ki mellettem a nagy távolság ellenére is. Imádkozom értetek, és remélem ti is érzitek, hogy nap mint nap - igaz 6 óra különbséggel - de ti is sokszor itt motoszkáltok bennem, mellettem, körülöttem. :)

Prvá pohľadnica

2010-09-14T11:48:00.000+02:00

Na počesť Jarky, mojej drahej priateľky z Martina, tento príspevok zverejním v slovenčine. Ospravedĺňte moju úbohu slovenčinu a stručnosť, no posnažím sa.

Dneska som mala extrémne dlhý deň. Ráno som vstala o 6.00 aby som ešte spravila domácu úlohu z latiny a prečítala, čo bolo treba z dejepisu. Ani esej som ešte nemala dokončenú hoc som na ňom pracovala vlastne už od štvrtka. Na reading materials na americkú literatúru už ani nespomeniem, aj domácu úlohu som zabudla spraviť. Takže celý deň, od 8.30 som bola v škole, silná a obrovská dávka kávy z Beanu, do knižnice, potom späť do školy, na omšu, večera a activities fair, kde som sa zapísala do klubu medzinárodných študentov a prihlásila sa na dobrovoľnícku vecičku, ale o tom neskôr... (Ja viem, mala som tu celý víkend, akože som to nestíhala??? No tak, že som písala tú 5-stranovú esej na tému Passion and reason in Homer's Iliad...no a predtým než som začala, prečítala prvých 9 kapitol z Iliady ešte raz...hádam to všetko vysvetľuje.)
Až po tomto všetkom som si spomenula na svoju malú poštovú schránku zlatučkú. Očakávala som prázdne vnútro. Tak som bola bohovsky prekvapená keď som tam našla pohľadnicu úžasne "infantilnú", akokeby nakreslenú pre mňa s Mickey Mouse-om :) s podpisom Jarka J. Srdce mi poskočilo, úsmev obrovský na obraze, asi ma tu mali za blázna, že som tak sebe nahlas sa smiala :) A srdce mi ešte stále poskakuje. Tých pár krátkych, ale srdcom preplnených riadkov som už prečítala asi aj stokrát. Mám z nich neopísateľnú radosť. "Len malé priateľské gesto." Oveľa cennejšie ako...ani neviem k čomu to prirovnať (nechcem povedať "ako sto e-mailov" lebo potom mi nebudete písať maily :P ). Ale no, veď viete, som stará romantická škola. Obdivujem lístočky a neuveriteľne si cením, keď aj jeden z času na čas dostanem. Je to niečo úplne iné ako dostať e-maily alebo FB-message...Môžem si to nosiť zo sebou, môžem si to kedykoľvek a kdekoľvek prečítať koľkokrát len chcem. Ale najviac si cením, že dotyčný/-á odosielateľ/-ka bral/-a odvahu si to napísať rukou, a ešte k tomu zájsť aj na poštu - len kvôli MôJMU listu :)

Fantastický pocit vedieť, že niekto si podíde všetky tieto ťažkosti, a vôbec, že si na mňa spomenul/-a.
Jarka, buď si istá, že tvoja pohľadnica už aj našla svoje miesto v karizbloku, aby som ju mala stále pri sebe, a mohla kedykoľvek na ňu pozrieť a spomenúť si na tvoju milú tváričku. Som veeeeeľmi vďačná, že si mi aj touto pohľadnicou darovala pocit cennosti :)

The purpose of loneliness

2010-09-11T11:21:00.000+02:00

It would be so cool to have friends here, in this distant country. Especially to have you, my friends here. You, with whom I spent wonderful years in the high school; you, whom I got to know at the college in Bratislava; you, who were always besides me in the trouble. All of you, with whom I tried, and sometimes even got, to untie the difficult knots of life; with whom I laughed, cried, wheeped, travelled, studied, stressed, chat, cooked, "beer-ed" and to whom I dared to speak and unlock myself heart-to-heart.
It would be so cool to have you here with me now. We would have fun :) Laying on the beach, stressing over the upcoming essay on Illiad, enjoying the delicious "american meals", standing shoulder-to-shoulder against the "whole world".
These thoughts popped up in my head on today's mass. However, the very next thought was that you won't be here, but me alone. And I won't have such awesome friends here as you are, since I cannot give to anyone that much as I gave you in the past 4-6-8 years, and no one can give me that much as you gave. (However, this does not mean that I completely exclude the possibility of a cordial friendship.)
I also realized that being on my own now has its purpose as well. As Kinga said on our parting: "At least you won't have to adjust yourself to anyone. You can do as you please." True. I'm the one who's in charge for when, how, where, what. Completely independent - at least to some extent; my class schedule is fixed and I cannot miss any of them. But still...you know what I mean? I am here to be free, to make my choices freely; not to be dependent on anybody but to learn how to stand firm on my two chubby-clumpy feet in this world. I'm here to feel, experience, and learn that no man can be the source of my happiness; no man can hide with his love my shortcomings; no man can save me from myself; but only God. Only God can fill me with the grace of happiness; He, who died for me on the cross, can help me to overcome the sufferings -be it loneliness, homesickness, any offence from other humans, anything.
It sounds so dramatically, but don't take it wrong. This does not mean I don't have to do anything, that all my troubles can be piled on God and than wait, hands crossed, for Him to take care of it. I do have to use my skills and to rely on myself and do my best in any situation -let it be school, making new friends, finding a job, or simply be fine and enjoy the life I got from Him.
God is the one who holds me in His hands and cares about me wherever I go, wherever I'll be. And this is a biggest thing to experience, bigger than me, bigger than anything, though I tend to forget it.

Ave Mariás amerikaiak

2010-09-06T10:20:00.000+02:00

Rögtön a legelején le kell szögeznem, hogy Ave Maria nem egy tipikus amerikai kisváros, és az egyetem nem egy tipikus amerikai egyetem, és a campus még inkább nem az. De itt:
mindenkinek hófehérek a fogai,
minden lány szoknyában megy a vasárnapi misére,
minden fiúnak rövid a haja,
minden lánynak hosszú a haja,
és mindig mindenki mosolyog.
Mindenkinek fehérek, csak nekem nem, mert egy idióta, sós ízu fogkrémmel kell fogat mosnom a kezdödö ínygyulladásom miatt, amiben természetesen nincs fluor, ami fehérítene.
Én ma farmerben voltam...
Csak egyetlen fiút láttam kicsit hosszabb hajjal, nagyjából az álláig ért - mondjuk, hogy félhosszú.
Az öregeken (60+), Chelsean, és rajtam kívül még egyetlen más rövidhajú lányt sem láttam.
Néha szinte valószínütlennek tünik, de így van. Itt mindig, mindeki nagyon kedves. Viszont szembetünöen felszínesek is. De erröl majd hosszabban egy következö bejegyzésben.

A postaláda

2010-08-29T08:19:00.000+02:00

Saját postaládát kaptam az egyetemen. Nagyon aranyos kis rekesz - szó szerint arany színü és a 301es névre hallgat. Tegnap kaptam meg hozzá a kulcsot. Teljesen váratlanul ért, mert erre egyáltalán nem számítottam, bár teljesen logikus. Szóval lehet bele leveleket írni - fogok neki nagyon örülni.
A kézzel írott levélben van valami varázslatos amit az ímél nem tud helyettesíteni. Általában tovább tart megírni mint az elektronikus változatot és még ráadásul a postára is el kell vinni. Vigyázni kell, hogy a papírt ne gyürd össze és az írás lehetöleg ne maszatolódjon el ha összehajtod. Jó esetben komoly eröfeszítéseket teszel, hogy az írásod olvasható legyen a másik számára is. De mindezen körülményes tevékenységek közepette a címzettre gondolsz, és ez olyan mintha vele töltenéd az idöt a távolság ellenére.

Ave Maria

2010-08-29T07:18:00.000+02:00

Mint tudjátok ezt az akadémiai évet Amerikában töltöm, az Ave Maria Egyetemen, Ave Mariában, Floridán. (Igen, tényleg ez a neve a városnak.) Három napja érkeztem meg eme vadregényes egyetemi városkába a nagy semmi kellös közepére. Körülöttünk csak zöld, meg tó, meg mocsár, meg óriásszöcskék, melyek sárga-zöld színekben pompáznak és figyelmes szemekkel kísérnek mikor az akadémiai épületbe megyek befele.
Nagyon más itt minden, de hiszen nem is számítottam másra. Mindenki nagyon kedves és érdeklödö és felcsillan a szemük mikor megjegyzem, hogy szlovákiai vagyok és elámulnak mikor megtudják, hogy három különbözö nyelvet beszélek folyékonyan. Freshmanekkel vagyok körülvéve többnyire, vagyis 17-19 évesekkel - kicsit öregnek is érzem magam közöttük. A koleszszobám óriásinak számít a malomvölgyi viszonyokhoz képest, és egyenlöre egyedül lakom. Egyenlöre, mert valószínüleg már holnap átköltözöm a szomszéd szobába, ahol egy lányocska szintén egyedül van. És nem fogjátok elhinni hogy hívják! Lilla Lukacs. Ugye milyen magyarosan cseng? Elég hihetetlen nem? Nagyon féltem attól, hogy nem lesz kivel magyarul beszélgetnem majd, erre rögtön az érkezés után vele futottam össze a folyosón.
De a lényeg amit szerettem volna veletek megosztani: Mikor hosszabb ideig külföldön tartózkodtam eddig, az érkezés utáni elsö nap reggelén mindig valami hihetetlen pánik kerített hatalmába. Bénító, gyomorszorongató, megríkató "hazaakarokmennimostazonnal"-érzés, amit csak kínkeserves eröfeszítések árán tudtam legyözni. Most viszont gond nélkül ébredtem, eszembe se jutott, hogy haza akarok menni és egyáltalán nem bénultam le. Megkönnyebülés volt erre rájönni. Azt hiszem ez is azt mutatja, hogy majd minden eljövendö honvágyas bögés ellenére is, jó helyen vagyok és nem véletlenül kerültem ide.
PS. Elnézést a szedett-vedettségért. Egyfolytában halálosan fáradt vagyok az idöeltolódás miatt.

Lö panik

2010-08-21T18:16:00.000+02:00

"Az ismeretlentöl mindig felünk, aggódunk, izgulunk. Ha ez nem lenne, nem is lenne érdekes és hasznos a dolog, csak azok a lépések visznek ELÖRE, amelyek nehezek, a sziklas-szük úton vezetnek, amelytöl mi magunk tartunk, hacsak kicsit is. Tudd, hogy ez igy van jól, ha növekedni akarunk bölcsességben, tudásban és bizony szeretetben is, félelmetes döntéseket kell hoznunk."

Írtam volt ezt kedves jürgen barátomnak mikor Brémába utazott ki tavaly 10 hónapra. Most fordult a kocka és én utazom. És most érzem igazán a félelmetes szó súlyát. Az új emberek, új helyek, új szokások, új élet gondolata nem csak izgalommal töltenek el, hanem bizony félelemmel is. Söt! A tudat, hogy mennyi mindent és mindenkit itthon kell hagynom, megesik, hogy pánikba kerget. Olyan ez, mintha váratlanul hideg, ragasztós kézzel markolásznák a pici szived, nehezebben veszed a levegöt és hirtelen nincs egy ép gondolatod. Összerándul a gyomrod, elmegy az étvágyad, az arcodra kiül a reménytelenség és az ijedelem. Nem vagy másra képes, mint üres tekintettel bámulni magad elé, vagy valakinek az ölelésébe menekülni, hogy ö védjen meg.
Azt hiszem két dolgot tehet ilyenkor az ember. (1) Küzdesz ellene, és próbálod magad meggyözni a dolgok ellenkezöjéröl: minden rendben lesz, nincs semmi amitöl félned kellene, ne ess már pánikba, nem vagy te sajtból!!! És ehhez hasonló gondolatokkal próbálod elhessegetni azt, ami tulajdonképpen belöled fakad. (2) Hagyod. Egyszerüen megengeded magadnak, hogy pánikba ess: gyere csak, idövel úgyis rendbe jövök.Nekem eme kettes eset lett segedelmemre. (Hehe) A pánik olyasvalami mint egy háló - ha egyszer beleakadsz és kapálózol, csak még jobban belegabalyodsz. Abbahagytam a kétségbeesett kapálózást és azt vettem észre, hogy a szörnyü szorongás mérhetetlen szomorúsággá szelídül. Persze, a szomorúság se egy kellemes dolog, de végre lélegzel, és lassan kitisztul a fejed.

A bárányok hallgatnak

2010-08-18T23:15:00.000+02:00

De én nem vagyok bárány.

Kicsit több mint 4 hónapig tartott a hallgatás. És most is csönd van és nyugalom. Csak a gyomrom korog, mert nem szeretek egyedül enni. Mert egyedül vagyok itthon. A nagy házunk idötlen idök óta most elöször ilyen lakatlan és hallgatag. Ijesztö, de nyugodalmas. A fodrász, a reggeli, a kényelmes tévénézés és mindenféle ügyek intézése után kénytelen vagyok most már szembenézni és meghallgatni a saját gondolataim. És talán ama önzö célból is, hogy jobban megértsem öket leírom és megosztom veletek is a nagy utazás "belsö" elözményeit.
Merthogy az újrakezdést az a tény váltotta ki, hogy elutazom, és messzire és sokáig leszek ott. Azt hiszem nem igazán fogom fel ennek a súlyát, és talán nem is baj, így nincs lehetöségem viszakozni és megbánni, "mi lenne há"-kat gyártani. Egy hét múlva elutazom a messzi Amerikába, egész pontosan Ave Mariába, Floridába. Kaptam egy nagyon jó ösztöndíjat és elszántam magam, hogy végigcsinálom. Aki ismer már gimi óta tudja, erre vágyom már a gimi óta :) És most tessék itt van.
Nagyon nehezen megyek el itthonról, éppen azért, mert már kezdtem megszeretni az életem. Jól éreztem magam benne, terveim voltak, céljaim, lehetöségeim, amelyeket most kis idöre - kerek egy évre - el kell halasztanom bízva abban, hogy nem szünnek meg, csak késöbb teljesednek be. Az elmúlt pár nap pedig kivételesen sokat adott. A hétvégi TANDEM-képzés, a beszélgetések, az új emberkék és a régiek is, a borozás, a közös reggeli a csoptársakkal, a névjegykártya, a vásárlás, a HomoDram... Szivem szakadoz, hogy itt kell hagyjalak benneteket, de tudom, hogy most el kell mennem, hogy utána olyan életet élhessek, amilyet igazán szeretnék. És most azt hiszem ez a legfontosabb.

Bezár a bazár

2010-04-04T23:14:00.000+02:00

Minden hüséges olvasó - átlagban az napi egy látogató - gondolom már észrevette, hogy egy ideje nem gyözök írni. Valahogy most ez nem megy. Nem mintha ez lenne az elsö holtpont, de ez most valahogy más. Azt hiszem ez elmúlt egy évben túlságosan kitárulkoztam, és hát most meg kellett tanulnom, hogy ez nem feltétlenül válik elönyömre vagy mások hasznára, egyáltalán nem szükséges, söt! másoknak is kellemetlen pillanatokat tudok vele okozni, amit mérhetetlenül sajnálok. Sajnálom.
Most lezárom a blogíros fejezetet. De meghagyom neki az esélyt, hogy esetlegesen visszatérö motívum legyen; csak egy kicsit késöbb. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a biztató és elismerö szavakat, különösen azon emberkéknek, akik vállalták a kommentelés kínjait is. :) Nagyon hálás vagyok érte.
Szép húsvétot, sok locsolót a lányoknak, piros tojást a fiúknak! Élvezzétek a tavaszt! És hagyjátok magatokat felvidítani. ;)
julicska

Lunch with my favourite cousin

2010-03-18T23:13:00.000+01:00

disgust and anger and deep sadness and loneliness and confusion reflected on her face she was seeking for comfort but never found when needed she buried herself alive in the city in the centre of the world constantly seeking for beauty peace comfort but most of all care and love --

and finally today I felt precious for a couple short hours :)

???

2010-02-20T07:12:00.000+01:00

Itt az ideje, hogy összeszedjem magam és elmondjam nektek, hogy az ember magában hordozza a csalódásokat. Bárhová megy, bármibe is kezd a csalódás ott van benne; nem múlik el, nem marad otthon; ragaszkodik hozzám és én is hozzá. Nem értem, mért nem tudom elfelejteni, túllépni rajta, nem foglalkozni vele. Nem értem, miért is nem tudom pontosan megfogalmazni miben is csalódtam. Minden valószínüséggel magamban.
Mindig mikor új helyre kerülök elfog ez az érzés. Föleg mikor egyedül vagyok. Nem a magány ez. Hanem a tudat, hogy nem változtam. Annak ellenére hogy szerettem volna. Minden költözés egy újabb idöszakot jelent. Egy új kezdetet, mikor tiszta lappal indulhat az ember, és mindent elkezdhetne úgy csinálni, ahogy azt elképzelte, ahogyan szeretné, ahogyan jónak látja. És most megint itt vagyok egy újabb költözéssel, új hellyel, új emberekkel, új lehetöségekkel és úgy érzem nem használom ki öket, nem csinálom azt és úgy, ahogy elképzeltem. Elvárásokat, követelményeket állítottam magammal szemben és MOST azt érzem, elbuktam. A saját képességeimben csalódtam. És az elsö költözésem óta, 15 évesen Komáromba, magamban hordozom ezt az érzést, ami elkerülhetetlenül a felszínre tör minden egyes újabb költözéssel.

Pest-Buda

2010-02-04T17:11:00.000+01:00

Az elmúlt pár napban agyonizgultam magam, hogy s mint lesznek a dolgok Pesten. (Aki még nem tudná, egy szemesztert az ELTE Angol-amerikai intézetében töltök.) Természetesen feleslegesen, mert eddig minden nagyon szépen alakul. (Bár, nyugtával dicsérjem a napot...a tegnap nagyon jó volt.)
Mozgalmas elsö napom volt. Nagyon féltem, hogy egyedül leszek majd, és nem lesz kivel beszélgetni és elpanaszkodni milyen bunkó tud lenni egy tanulmányis. De nem így történt :) Hózi barátom egész nap velem volt. Meg Katyi is. Meg Veronival is találkoztunk :) akit má négy éve nem láttam, és teljesen váratlanul futottunk egymásba az ELTE folyosóján. Nagyon örültem mindannyiuknak. Jó érzés volt tudni, hogy van kihez fordulnom, hogy olyan emberek vesznek körül akiket ismerek és ök is ismernek engem.
Persze, még bele kell szokni a dolgokba, és az idöbe telik. Még ki kell, hogy alakuljon az itteni életrendem, ami szintén idöbe telik. Új embereket fogok megismerni, ami szintén idöbe telik. Tehát azt hiszem, föleg türelemre lesz szükségem az elkövetkezö napokban. Magamhoz és másokhoz is meg kell tanulnom elfogadónak, megbocsátónak és türelmesnek lenni.

Az elsö napom az iskolában - tanárként

2010-02-01T00:10:00.000+01:00

Pénteken kötelezö tanári gyakorlatomat töltve belekóstolhattam kicsikét a tanárlétbe. Izgultam, nagyon. Készültem, sokat. És egész komolyan elfáradtam a kóstolásban...
Mindössze két órát tanítottam, de azt elejétöl a végéig. Mindkettöt a gimiben. Bizonyítványosztás elött. Nem volt egyszerü, nadehát ezt tudtam elöre. Raádásul a negyedikben elsö órán voltam bent, de legalább izgalmas témával kezdtük a napot és megismertettem velük a kortárs magyar irodalom gyöngyszemeiböl párat - Varró Danit, Parti Nagyot, meg Cserna-Szabó Andrást. Egész jól fogadták a szokatlan szövegeket és még néhány kérdésre is válaszolni méltóztattak. Az elsö gimiben a zseni Shakespear-rel foglalkoztunk meg a reneszánsz drámával. Itt meglepö módon lassan fogott az emberkék agya, viszont az igazgató elégedetten mosolyogva ücsörgött az utolsó padban :) A nap végére teljesen kimerültem, bár ehhez hozzátett az is, hogy elözö éjjel mindössze négy órát aludtam és hajnali 5.40kor már a vonaton ültem. De kellemes fáradtság volt ez.
Lefelé menet a lépcsön, 10 másodperccel azelött, hogy beléptem volna az osztályokba úgy dübörgött a pici szivem, mintha ki akart volna szakadni. De amint az osztály elé álltam és rám szegezödött minden tekintet már nem is hallottam a zakatolást. Úgy tünt, ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy ott állok a katedrán. Jól éreztem magam a tanár szerepében. Azt hiszem, mindkét esetben sikerült olyan órát tartanom, amit diákként szivesen végigültem volna. Persze van még egy csomó csiszolgatni való - például, hogy ne szteppeljek annyit izgatottságomban. Meg is lepödtem. Nem igazán hajlok a hivatásos tanárság felé. Továbbra is minden nap iskolába menni, azután hogy már 16 éve ezt csinálom...Háát... Meg alacsony fizetés, a diákok szemtelen-neveletlen új generációja, sok papírmunka, sok teendö, semmi hála. De a két tanított óra után azért még gondolkodom ezen. :)

Imprófeszkó 2010

2010-01-26T05:07:00.000+01:00

Idén is megrendezésre került a Farsangi Rögtönzések improvizációs fesztivál. Idén is a Magyar Színjátékos Szövetség égisze alatt, a Gurigongo Symposiummal karöltve. Helyszínül a pozsonyi Csemadok nagyterme szolgált, szervezögárdának a Homodram csapott fel. A feledhetetlen hangulatról a résztvevö nyolc csapat, a játék szabályos lefolyásáról Tóth Gábor "Tóga", a pontok megfelelö arányban való kiosztásáról Szabó Csilla, Solténszky Tibor és Kovács Áron, a pontok pontos lejegyzéséröl a "zapiszovatyelka" Kovács Niki, az anyagi háttérröl a támogatók -JAIK, MKKI, Csemadok- gondoskodtak.
Hajnali hétkor, az ébresztö csörgésére csak nagyon lassan kezdett derengeni, hogy imprófesztet kéne menni szervezni, kaját venni, elvinni, megcsinálni, termet rendberakni. És innen már nem kellett sok az ébredéshez. Mikor Nikivel meg Julkával meglepöen flottul lement a vásárlás már tudtam, hogy nem lesz mindennapi ez a nap. Megfoghatatlan, apró kis lángocska kezdett bennem pislákolni. A szállingózó emberkék, versenyzök, a zsüri, régi barátok, meg a váratlanul felmerülö problémák csak szították a kis tüzecskét. Ahogy alakult a hangulat egyre magasabbra csaptak a lángok. A verseny második körére elégette minden gondom és korábbi fáradtságom. Úgy lobogott, hogy nem lehetett elfojtani és sokszor üdvrivalgásban, tapsban, hangos biztatásban törtem ki. Izzott a lábam alatt a talaj, nem bírtam megülni a hátsó felemen. Lehetett érezni a levegöben, hogy mindeki szereti, amit csinál, szereti az emberkéket, akikkel csinálja, és megelégedéssel töltöttek el minket a sikeres pillanatok, mikor éreztük, hogy a három percben odaadtuk magunkat.
Jó látni, hogy az "Impró család" új tagokkal bövült, hogy örömmel jönnek vissza az "idösebbek", hogy a zsüri - Szabó Csilla és Solténszky Tibor, a felvidéki magyar színjátszók "anyukája" és "apukája", valamint Kovács Áron a család "jóbarátja" föleg dícsérettel, de építö kritikával is illeti a mezönyt, hogy Tóga "bácsikánk" csudijó prezentációval készült és soha nem fogy ki a poénokból, hogy az egész napos közös játék után a kreatív "gyerekek" felszabadultan ropják a parketten.
Jó, hogy tudunk idöt szakítani az élet egyik legfontosabb összetevöjére, a játékra. És föleg: tudunk együtt játszani.
(Itt is tetszik lenni egy bejegyzésemnek :))

Dávid és Góliát

2010-01-22T01:06:00.000+01:00

(1Sám 17, 4.8.10.45-46.48-49)

Önmagam Góliátja vagyok. És Dávidnak is nekem kell lenni.

Vigyázz ílet! Itt gyüvök!

2010-01-15T04:05:00.000+01:00

Újult eröt érzek magamban! Olyan jó érzés levetni depressziónak álcázott lustaságom és kilépni a világba. ("Mert olyan, hogy depresszió nincs is." - Kristóf) Nem, ezek nem újévi fogadalmak, se nem légböl kapott elhatározások, hanem egy ideje érlelödö döntések. (Hogy most ilyen határozott lettem abban nagy szerepe volt Balázskának, jürgennek, a Forrás kisközinek meg Kristófnak. Hála és köszönet, hogy mellém álltatok és buzdítgattatok :)) Leporoltam régi terveim és most egész komolyan elkezdem öket megvalósítani. Tehát:
1. Nem hazudtolhatom meg magam: sokadszorra is elhatároztam, hogy ledobok legalább 10 kilót. De ezúttal találtam egy nagyon jó motivációt: ha sikerül, a nyáron elmegyek tandemugrani :) ha pedig nem sikerül többet nem vagyok hajlandó ezzel az ösrégi problémával foglalkozni és tessék engem továbbra is így szeretni. (Szóval én mindenképp jól jövök ki ebböl: tandemugrás vagy egy gonddal kevesebb.)
2. A pesti részképzés alatt annyit járok majd színházba, amennyit csak nem szégyellek.
3. Szintén a pesti részképzés alatt igyekszem folyamatosan fordítani a kiválasztott verseskötetet és remélhetöleg rendszeresen konzultálni N. Á. tanár úrral.
4. (nem publikus)
5. Gyakrabban találkozom majd a számomra kedves, viszont ritkán látott emberkékkel.
6. Kevese... najó, azért mindent felsorolni elég hosszú lenne. A lényeg, hogy végre elegem lett a folyamatos fejtörésböl, hogy vajon hol és mit rontottam el, mért vannak a dolgok úgy ahogy, mért vagyok egyedül, stb. Holott, ahogy jürgen írta, annyi minden más dolog van, amivel foglalkoznom kéne. Ehhez tartva magam, belevetem magam abba a "mindenféle más"-ba és elmegyek holnap magyarórákat hallgatni a legkedvesebb gimimbe Komáromba. :) Hajrá! (egy kis önbuzdítás) Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy lesznek gyenge pillanatok és lesz, amikor elhagyatottnak érzem majd magam, de az elsö és legfontosabb döntésem, hogy ezekben a pillanatokban nem hagyom el magam, nem burkolózok be a magány köpenyébe és nem várom magamban a megváltást, hanem fogom magam és felhívok valakit, hogy menjünk el moziba, mondjuk.
Szóval vigyázz élet, most megmutatom, hogy én is szép vagyok. :)

Apró része az egésznek vagy apró rész az egész?

2010-01-10T07:53:00.000+01:00

Sokszor utolsó pillanatban mentem el vizsgázni. Az is megesett, hogy utolsó utáni pillanatban adtam le valamilyen munkát. Hajszálon múlott, de eszembe jutott a végszó a színpadon és nem zavartam be. Vagy épp az utolsó utáni pillanatig vártam, és elrontottam a jelenetet és kicsúsztunk az időből. Egy röpke momentum alatt döntöttem el, hogy mégsem futok a villamosra és ez megmentette az életem. Néha egy jó gondolat csak egy pillanat szüleménye és végül egy egész történet kerekedik belőle. Meggondolatlan, pillanatnyi haragos fellángolás eredménye volt, hogy bécsi kirándulásunk alkalmával Máté barátomhoz sikertelenül hozzávágtam egy gyurmaadagot, ráadásul nem is rá haragudtam meg. A perc töredéke alatt futott át az agyamon egy különös emlék és ott mutatkozott meg. Az utolsó hármas-ölelés a lányokkal mikor Lívit búcsúztattuk, töredéke volt annak a napnak. Vagy hogy most itt ülök és zenét hallgatva felidézem ezeket a momentumokat... ahogy leírtam elillant. Balázs legutóbbi ölelése az írben. Hózival a vasútállomáson, mikor meggyőződtem róla, hogy Hózi nem az ölelések híve. Zolival, mikor a komódot raktuk össze és tudtam, de nem akartam elhinni, hogy valami elromlott és menthetetlenül meg akartam javítani. Mikor hárfahangot hallottam Pozsony utcáján. Hogy Peti almás-fahéjas teát kért a fekete helyett. Ahogy Erika pomelot eszik. Amikor anyukám azt mondja: „No. Mondd.“ A végtelen tenger partra csapódó hullámaival a lábamat mossa Barcelona tengerpartján és a nap lassan halovány rózsaszínre festi az ég alját és eszembe jut, hogy nincs nagyobb művész a Jóistennél.

Minden csak része az egésznek. Ilyen apró porszemek valami oknál fogva megragadtak agyam zeg-zugos tekervényeiben. Valamennyi porszem egy aprócska pillanatot hordoz. Mégis emlékszem rájuk. Ezekre emlékszem és nem másra. Ezeket hordozom magammal nap mint nap és próbálom őket valahová beilleszteni.

Cím nélkül

2010-01-10T07:50:00.000+01:00

Sokszor elfog a szorongás. Sokszor türelmetlen vagyok. Sokszor szétszórt. Általában túlságosan erélyes, mindig magabiztos, néha hezitáló. Örök optimista, ritkán kétkedő, női gondoskodással, jó főzőérzékkel megáldott, sportra hajlamos, kényelmes, nyitott természet. (Tudom, hogy ellentmondásos amit leírtam, de senki sem fekete-fehér egyéniség és még van egy halom már jó-rossz tulajdonságom, de...) Sok ismerőssel, baráttal, világot látott, biztos családi háttérrel, támogató jóakarókkal. Mit kívánhatnék még?

Vannak perceim mikor véghetetlenül szomorú vagyok, mint például most is. Emberből vagyok. Tudom, Uram, mellettem vagy a legnehezebb órákban és Te emelsz fel mikor orraesek, és felkarolsz mikor bukdácsolok a bűnök mocskában, mégis...szomorúcska vagyok, nagyon. Nem elégszem meg éteri valóddal és emberi kezet óhajtok a vállamon pihenni, jóbarát szavát a fülembe suttogni szipogásom közben és mondani, hogy: „Nem baj.“ De azt hiszem, ez egy újabb olyan pillanat mikor arra tanítasz, csak a Te erődben bízhatok és nem hagyatkozhatom az emberi kezekre. És ilyenkor sokszor dühöngök is, mert nem értem, miért nem tudom elfogadni ezt a körforgást, hogy ez az érzés mindig visszatérö (lásd. Harag vagy mifene, A muszáj nagy úr), soha el nem múló. Mert nem múlik el, nem tudok tenni ellene, nem párolog el mint a vízgőz, nem csillapítja a csokoládéhabzsolás (karácsonyi időszakban kocsonya hagymával és szaloncukor), ott lappang minden boldog mozzanat legeslegalján, hogy mikor magamra maradok egy álomnyi idő alatt kényelmes helyet találjon magának szívem tájékán.

Némileg értelmezi az írás, de csak ideig-óráig tart a fakó remény. Hosszú az út és én most nem tudom merre tartok. Beragadt a mozgatórugó, amit még kedves N. Á. tanár úr sem tudott kioldani elektromos levelével.

Ez hiányzik, ezt kívánom még: Irányt, Célt, Motivációt! Ha tudnám merre tartok, mindez mire jó, milyen célt akarok elérni, lenne ki vezetne, támogatna, hajtana könyörtelenül, nem lenne ideje ennek az alattomos érzésnek befészkelnie magát, vagy legalábbis sokáig tarthatnám ott lenn, mindennek legeslegalján.

Szentgyónás utáni ima

2009-12-23T08:02:00.000+01:00

Nagy vagy és hatalmas, Uram. Mindenek hódolnak Neked, mert Te vagy mindenek Teremtöje. A Te kezed müve vagyok én is. Egy aprócska porszem a világban, mégis annyira fontos, hogy minden lépésem vigyázod, megóvsz a viharban, kenyeret adsz testemnek-lelkemnek, megvigasztalsz, magadhoz ölelsz még akkor is, ha bünös és gyarló vagyok. Megbocsátasz, mert Te tökéletes vagy és tökéletes a szereteted is irántam.
Mindenható és kegyelmes Isten, tarts meg jóságodban, adj eröt, hogy megtartsam parancsaid és zúgolódás nélkül elfogadjam döntéseid. Látod szívem legrejtettebb titkait és szívem mélyén élö vágyaim. Neked adom most azokat, a te kezedbe helyezem szívem, mert tudom, hogy nincs jobb hely számára. Fogadd el és formáld tetszésed szerint. Ámen.

Bizakodó

2009-12-20T08:46:00.000+01:00

Mélyen elrejtve bennem. Oly mélyen, hogy csak én találjam meg. Szép volt, kedves és vidám. Az elsö pillanattól kezdve tudtam, hogy mi, ketten, együtt, megváltoztathatnánk a világot. Ha lehetne. De nem lehet. Még nem.
Gyenge vagyok, bátortalan és bizonytalan. Csak én gondolom ezt így? Esetleg ö is? Bizakodó vagyok. Talán van esélyem. Talán megvár. Talán türelmes lesz. Talán egy ölelés mindent megoldott volna.
Talán.
Idövel kiderül. :)

Tipp...

2009-12-18T20:59:00.000+01:00

Közeledik a karácsony...ugyebár ilyenkor ajándékokat vásárolunk...én meg úgy szeretnék egy magenta színü sálat...meg egy hozzáillö sapkát...kesztyüm már van :)

Hirtelen bejegyzés

2009-12-15T23:58:00.000+01:00

Ez most itten egy nagyon hirtelen és nagyon rövid tájékoztató bejegyzés lesz az elmúlt kb. 1 hétröl. Nincs nagyon idöm többre a "predtermínek" és "zápočetok" miatt. Kronológiai szempontból visszafelé:
Ma, ebédidöben tanúja voltam a 0,60€-s banán okozta tömeghisztériának a kék-piros bevásárlóközpontban, ahol föleg az éltesebb korú vásárlók vetekedtek eme édes, déli gyümölcsért. Elég szörnyü volt, gyorsan le is léptem onnan. Tegnap írtam két vizsgadolgozatot: óangol irodalom és szociolingvisztika. Remélhetöleg meg lesz mindkettö, mert a hétvégén elég sokat tanultam rájuk. Ma is volt egy dolgozatom stílustörténetböl, de az nem volt olyan szörnyü. Vasárnap keresztelö volt a családban. Unokatestvéremék kis fiacskájunkat, Csongort mutatták be az Úrnak és kérték számára a keresztség szentségét :) Szép volt nagyon, én fotóztam. Szombaton és pénteken tanultam, meg függönyt varrogattam. Már csütörtökön haza kellett mennem, mert igencsak betegnek éreztem magam. Még mindig köhögök és néha repedtfazék-hangom van, de már sokkal jobban vagyok. Szerdán, kedden és hétfön azt hiszem, nem történt semmi extra egy angol didaktika dolgozaton kívül, hogy ágynak estem kedd délelött, és hétfö hajnali háromig írtam egy házi dolgozatot Shakespeare-röl, amit végül csúfosan lehúzott a tanár. A vasárnapot meg l. az elözö bejegyzésben.
És még nem volt idöm ajándékokat sem vásárolni, kicsit megpihenni, kialudni magam, mézeskalácsot sütni, hímezni, karácsonyfadíszeket készíteni, elolvasni egy kedvemre való novellát és puncsot inni a karácsonyi vásárban. Nem jó most ez az advent :( olyan gyorsan elszalad, nincs idöm várakozni, pedig most oly szívesen tenném.

Fözni, fözni, mindig csak fözni...

2009-12-08T00:57:00.000+01:00

Tegnap vasárnap lévén, a hetedik nap, mikor még a Jóisten is megpihent, megengedtem magamnak egy kis álmodozást. Mennyire más volt ez, mint mikor kislány koromban a fehér hercegről ábrándoztam! Terveket szövögettem a jövőmről, hogy mit szeretnék kezdeni magammal pár év múlva, mi hasznosat fogok csinálni az egyetemi padok koptatása helyett. És úgy döntöttem főzni szeretnék. Főzni. Nemes egyszerűséggel csak ennyi. Szeretnék másoknak főzni. Finom étket készíteni, a másik hasához igazodni, kitalálni milyen apróságra vágyik az nagyon érdekes és izgalamas. Mertugye ezt már korábban is megmondták a bölcs emberek: az evés fontos, igenis számít, hogy mit eszünk, hiszen az testünkké válik, mi magunk leszünk és nem mindegy, hogy valaki patkánymérget vagy csokipudingot eszik-e. Tegnap főztem. Egész délelőtt a hagymaágyon sülő husira meg a krokettekre gondoltam. Sikerül-e? Ehető lesz, vagy odaég és akkor vajaskenyeret eszik az egész család. De sikerült! Jó lett. És nagyon örültem neki. Meglepően nagyon. Szabadjára engedtem a képzeletem és már a catering-cég nevén gondolkodtam, mikor apukám a sajtos sonkatekercsek, oreganos bagettek, friss saláták és csokidesszertek felhőiből egy egyszerű kérdéssel gyengéden visszaterelgetett az esőillatú, szilárd anyaföldre: „És a higiéniai engedélyt hogyan szerzed meg?“ Na paff. Majd meghívom ebédre az ellenőr-bácsikat-néniket! Tálalom nekik a gyömbéres-mézes pörköltet penne tésztával, vagy a sörös gulyást knédlivel, esetleg a fűszeres-vajas sült csirkét majoránnás krumplival, mustáröntetes friss zöldségsalátával, desszertnek meg a csokipudingot házi almakompóttal és tejszínhabbal. Jaj nem is! Inkább a körtés túrótortát, vagy az édes tejfölpoharat gyümölccsel á la Nóri. Ahh...

De addig is gyakorlásképpen szívesen főzök bárkinek, aki ad hozzá egy jó konyhát és állja az alapanyagok költségeit.

Találós kérdés

2009-11-30T06:56:00.000+01:00

Elzár. Bezár. Kizár. Kínoz. Fáj. Sajog. Elcsüggeszt. Megríkat. Nyomaszt. Eltompít. Elhatalmasodik. Elgyengít. Megbénít. Összeszorít. Megborzongat. Szívbemarkol. Ingerel. Ingerültté tesz. Türelmetlen. Szeszélyes. Lassan öl.
De leginkább mégis attól félek, hogy túlságosan megkeményít.

Rémálom, rém álom, rémmé válok

2009-11-29T07:55:00.000+01:00

Álmomban rémálmom volt. Nem tudtam felébredni, nem bírtam kinyitni a szemem, nem jött ki hang a számon, csak tátogtam, pedig kétségbeesetten sikoltoztam belül, hogy keltsen fel végre valaki. De tudtam, nincs a közelben senki, aki felébresztene. Hanyatt fekve majdnem megfulladtam a saját nyelvemtől. A szememhez kaptam, hogy erővel nyissam fel a szemhéjaim és végre megszabaduljak a kísérteties szorongástól. Nem sikerült. Megzavarodtam. Hirtelen nem tudtam eldönteni álmodom-e az egészet vagy tényleg megtörténik. Horrorisztikus álom-valóság. Védtelennek, sebezhetőnek, tehetetlennek éreztem magam. Kifosztottnak és üresnek. Mérhetetlen aggodalom és kétségbeesés vett körül. Ősszeszorult a szívem és artikulálatlanul ordítoztam. Hanyattdöntött a félelem. Meg kellett fognom a saját nyelvem, hogy meg ne fulladjak, újra. Oldalamra gurultam és már majdnem sírva fakadtam, mikor résnyire sikerült kinyitnom a szemem. Ólomsúlyú volt, nem bírtam nyitva tartani, visszacsukódott, kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, míg meg nem pillantottam a zöld pokróccal letakart, üres ágyat, a képet a falon és végre édesen szortyant fel a hütő.

de-mégse

2009-11-28T03:58:00.000+01:00

Azt hiszem itt az ideje, hogy kiírjam magamból ezt a magányos-de-mégse, szomorú-de-mégse, fura, zavart életérzést, hátha hozzá tud szólni valaki valami érdemlegeset és megvilágítja elöttem a világ bonyolultnak tünö dolgait.

Túl vagyok egy nagy szakításon, vagyis igyekszem túl lenni rajta. Eleinte nagyon fura volt “egyedül” lennem, fájdalmas és kínos, és szomorú és sírós-bőgős volt az az időszak. Több mint 3 év után az újdonság erejével hatott rám ez a helyzet. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy nem vagyok hosszútávú kapcsolatra termett ember. „Jelentkezők“ társaságában sokszor úgy éreztem, hogy biztosan nem tudnék, nem csak vele, de mással sem huzamosabb ideig meglenni békességben. És ettől még most is félek és irtózom. De mint az egy igazi nőhöz illik, én is vágyom arra, hogy tetszem az ellenkező neműeknek, hogy bókoljanak nekem, és főleg, hogy legyen ki megöleljen, amikor arra van szükségem. Nem cirógatásra meg miegymásra gondolok, ne tessék félreérteni kedves Olvasó, hanem olyan igazi, megnyugtató, együttérző, minden-bajod-ismerő, néma, de mégis sokatmondó, szerelmetes ölelésre. Nincs ilyen ember a közelben, illetőleg akikben megbíztam volna, azok elutasítottak a „nem benned a hiba, hanem bennem“ (= bocs, nem te vagy az, akit én keresek) „magyarázattal“. Ez a magányos és szomorú része a fentebb megnevezett életérzésnek. A „de-mégse“ pedig az önnyugtató magyarázat: „Na jó, jó, de ha még lenne is alkalmas jelentkező, hova tennéd, drága bogaram?“ kérdem magam magam. „Elrejted az óangol jegyzetek közé? Esetleg a Shakespeare kötetbe, netalán a szociolingvisztka szemináriumi munkába? Vagy becsomagolod a kofferbe és viszed Pestre? Ja, persze, majd jár veled az Ausztrál kultúra-előadásra és onnan mehetünk is Amerikába, és ezek után már gond nélkül pakolom be a Londonban töltendő szemeszterre...“ Persze, a szerelem mindent legyőz és ha igazán fontosak lennénk egymásnak szakítanánk is egymásra időt. De a távkapcsolatba nem megyek bele mégegyszer. Egy életre megtanultam, hogy az nem nekem való, és ebből kifolyólag a partnerem se élné túl. Hát így...egyedül egyszerűbbek a dolgok, és minden jel arra mutat, hogy ennek most így is kell lennie...Tehát igyekszem nem bánkódni, bár azt elég nehéz vezényszóra.

A szemeszterzáró magyarbuli tanulsága(i) 2.

2009-11-28T01:52:00.000+01:00

Jürgen kedvéért:

A magyarbuli nagyon jól sikerült. Az utolsó utáni pillanatban döntöttem el, hogy mégis megyek (ennek a mai óangol dolgozat látta kárát), 2perc alatt kaptam össze magam, de szárnyaltam a spontán örömtől, meg örültem a lányoknak, szóval nem nagyon érdekelt, hogyan áll a hajam éppen. Ennek ellenére mindenkinek nagyon tetszett az új hajszín, sőt szexinek is tituláták (a szín jelenleg „tmavá čokoládová”), és asszem látszott rajtam, hogy most felhőtlenül akarok szórakozni és semmi mást, csak jól érezni magam a barátnőkkel. Naná, hogy ilyenkor tűnik fel a pasiknak is a mosolyod, meg a tarka színekben játszó szemed J (merthogy az enyém olyan zöldes, kékes-szürke egy kis rozsdasárgával) hahh, és amikor rájönnek, hogy még táncolni is tudsz… csodás. Szó szerint végigtáncoltam az éjjelt és tényleg önfeledten roptam, és szépnek és vonzónak éreztem magam. De csitt. Erről ennyit. Befejezésképpen álljon itt a már elhangzott-leírt kiábrándító komment, ami azt hiszem mindent elárul: A másnap(osság) tanulsága: az ilyen buli-hercegek amilyen gyorsan feltűnnek, olyan gyorsan el is tűnnek. Bár lehethogy elhamarkodottan írom ezt most...de, ahh zavarban vagyok. Érted ugye, mire gondolok? Nem tudom, hogy ezt most sajnáljam-e vagy inkább örüljek…(lásd a köv. postot)

An open letter to Peter "Jürgen" Urban, the writer of szUPjektiv.sk on the occasion Mr. Urban announced he will continue to write his blog in German

2009-11-26T21:08:00.000+01:00

Dear,

I've read your new blogpost and I'm not enthusiastic at all!!! What does that mean? I'm literally stunned and shocked and stucked and failing to wish you all well. I know I should encourage the new idea, and support you at the new beginnings as a good friend but paralelly I'm really afraid that we will lose our relationship splendidly built through our blogposts.

Well... On one hand I'm sad and I will stay sad if you continue to write only in German on the other hand I can understand your solution. I myself had the idea to start my own blog originally in English or at least to translate each post to English and add the link. However, I failed to do so because I'm still not sure about my English and can express my deepest inner feelings only in my mother tongue.

I'm...I'm just shocked. And deeply sad. Almost crying. I won't understand you anymore? I won't cry out loud "Yes, exactly! That's it! Awsome!" or sigh "How beautiful! or Oh, now I feel strength in my veins again!" while reading your piece of work?

I felt like this when I've found your blog: http://www.youtube.com/watch?v=y-PXoEbcBXU&feature=related and now I feel like this: http://www.youtube.com/watch?v=2_AOoi7Gx-o&feature=related .

With love and confused feelings,

Julicska

A szemeszterzáró magyarbuli tanulsága

2009-11-26T20:51:00.000+01:00

A herceg-jelöltek akkor tünnek fel a láthatáron, mikor már lemondtál rólunk és egyáltalán nem várod öket.

"Pán Ježiš nie je Rambo."

2009-11-24T03:59:00.000+01:00

Krisztus Király ünnepére

Ma délelőtt a Szt.Erzsébet kórház onkológiai részlegének kápolnájában voltam szentmisén. Kicsike kápolna, nagyon egyszerű berendezéssel, fehér falak, hagyományos feszület, betegek pongyolában. Egy kapucinus atya celebrálta a misét. Az ő szájából hangzott el a címadó mondat.

Sokszor megkérdezzük magunktól: „Krisztus valóban király? Ura a helyzetnek?“ Főleg olyankor hangzanak el ezek a kérdések, mikor szembesülünk az élet nehézségeivel, a saját tehetetlenségünkkel, rajtunk kívül álló problémákkal, betegséggel, a világban szorgosan munkálkodó rosszal: gyilkosságok, merényletek, korrupció. Nem értjük MIÉRT történnek a dolgok úgy ahogy megtörténnek, választ várunk és mindenekelőtt gyors megoldást, akár a Jóistentől.De az Úr Jézus nem egy Rambo, aki egyetlen ökölcsapással elsöpri az ellenséget. És valóban. Úgy tűnhet, nem azt kapjuk amit kérünk. Nem kötelezően abban a formában, amiben mi elképzeljük. Hiszem, hogy mindennek, ami velünk történik, a problémák és megpróbáltatások, de a váratlan örömök is, egy célt szolgálnak: az üdvösséget. Ha életünk királyának Krisztust választjuk, nem kell az ok-okozati viszonyokba belegabalyodnunk és elszomorodnunk, rosszabb esetben megtébolyodnunk, mikor nem értjük meg azonnal a tettek és történések mögött megbúvó szándékot.

A zene az kell...

2009-11-24T03:49:00.000+01:00

Mily csodásak léptei annak, ki az örömhírt hozza!"

Csütörtök délelőtt szépen sütött a nap, kellemes volt a levegő. Élveztem, hogy minden(k)i kicsit kivirul. Viszont aggódtam az elintézendő ügyek miatt a pesti részképzéssel kapcsolatban, izgultam és a szép idő ellenére nehéz volt a pici szívem. A belvárosban közlekedve kellemes zenére lettem figyelmes, azt gondoltam valamelyik boltból hallatszik ki a rádió. De nem. A Laurinská utca sarkán egy fiatal zenész öltönyben (!) hárfázott. Igen, hárfázott. Igen, azon a böhömnagy húros hangszeren játszott. Ráadásul csodálatosan. Meseszerűen. Sietnem kellett és csak lelassítottam lépteim, de nem tudtam megállni, hogy ne tekingessek folyton vissza rá.

Visszamentem.

Megálltam.

Hallgattam.

Mosolyogtam.

Mit mosolyogtam! Kacagott, nevetett, ficánkolt vidáman a pici szívem! Hevesen, de megkönnyebülten dobogott és örült és boldog volt és mindent elfelejtett és semmi sem lohaszthatta le az egyre szélesedő, mély és sokáig tartó, belső mosolyt, még a komor, akadékoskodó tanszékvezető sem. És ekkor megszólalt: „Az ilyen művésznek virágot! Tapsot! Mosolyt, ölelést, meleg kézszorítást! De izibe!“ És én hallgattam rá, és kerestem gyorsan egy virágárust...

Sokszor nagyon kevés elég, hogy vidámabban, szívünkben is mosollyal nézzünk szembe akár az egész világgal.